Imasuli

Gyermekeim, egy mese. Jó Uram, te csodálatos sorsa méltattál, hogy 4-5 kis csodát bíztál rám és hites feleségemre! Magokat nevelünk, öntözünk, de nem mi növelünk.
Semmiből nőnek valamivé, senkiből valakivé. Vagy Valakivé? Igen, elvben tudom, hogy szenteket kell belőlük nevelnem. Pedig eredetileg szentként jöttek a világra. Morbid, de ha nem lenne az, meg kellene ölnöm őket születésük után, így csak én kárhoznék el, ők garantáltan a mennybe kerülnének. De ez még viccből leírni is bűn, bocsáss meg. (A professzorom azt mondta egyszer maga elé: „egy jó poénért eladnánk a lelkünket is...")

Nem fogod, hiszen mennyivel több nagyobb bűnöm van, s azokért sem adtad! Fiad vére által nem adtad. Őáltala, aki az egyetlen közöttünk, aki sosem volt morbid. Nem ölt szóval. Pedig ha valaki megtehette volna, hát Ő bizony... Amikor azt mondta, én vagyok, a főpap szolgái a földre estek a hangjától. Nem kiabált, mint én a gyerekekkel, csak a leghétköznapibbat mondta: Én vagyok.
Nem akart morbid lenni. Csak meghalt. Pedig Ő élet volt. Ő volt az élet.

A gyerekeimben bontakozik az élet, s nekem megadtad, hogy láthatom. Sőt! Részt adtál nekem az életben. Mivel magaddal egyenrangúnak tartasz, hihetetlenül nehéz részt adtál.

Egyfelől bontakoztassam ki belőlük azt a csodálatos csírát - szárat - törzset - virágot - gyümölcsöt, amit nem láttál meg az elátkozott fügefán. Hihetetlenül nagy átalakítás!

Másfelől tartsam meg őket szentnek, hogy olyanok maradjanak, mint a gyerekek. Hihetetlen be nem avatkozás...

Ments meg engem, emelj fel, mint Mátyás az okos asszonyt: hogy CSAK a Te kegyelmedből dolgozzak! De abból aztán nagyon!

Mert Tenélküled nem fog menni!!! Kérlek, adj száz pontot*, mert én egyet sem tudok gyűjteni!

Ámen.

* Egy ember a mennyország küszöbére kerül. Szent Péter leül vele szemben:
- Kicsit modernizáltuk az eljárást, 100 pontot kell gyűjteni, tudod, mint a tévés vetélkedőkben.
- Rendben, értem. Kezdhetjük!
- Szerinted mivel lehet pontot gyűjteni?
- Hát, tízparancsolat?
- Remek!
- Nos, sosem paráználkodtam. Volt egy feleségem, vele éltem le az életem, hűségben. 5 évig udvaroltam neki, azalatt csak a kezét fogtam meg. Semmilyen tiltott fogamzásgátlást nem követtünk el, 12 gyerekünk született...
- Rendben, ismerem a sztorit. Egy pont!
- Hmmm... Ja igen, mindig jártam misére, minden nap, nem csak vasárnaponként! Na jó, egyszer nagyon lázas voltam, akkor kimaradt egy hét, s háromszor el is késtem az Evangéliumról...
- OK, láttalak, ráadásul oda is figyeltél. Ez is egy fél pont!
- Másfél pont??? ... Hát akkor én itt biztosan nem fogok bemenni... Esetleg Isten kegyelméből...
- Rendben, 98,5 pont!

„Apa a munkahelyén van.” „Apa nem csúnya, apa szép!” „Az én apukám a legerősebb és mindent tud.” - Amikor kisgyermekünk szájából ilyeneket hallunk, ráadásul látjuk a gyermeki naivitásában mély meggyőződését, s a pici még engedelmes is hozzá, tulajdonképpen egy gyermek Miatyánkot hallunk. Halljuk magunkra szállni, messze méltatlanul. Félelmetes ennek a gyermeki hitnek a szilárdsága és tisztasága. Megdöbbentő, hogy a magunk felnőtt érettségében mennyivel kevésbé tudjuk átélni és mondani, azaz ténylegesen hinni a Miatyánk kötött szövegét.

Ha legfőbb imánk közben, egy percre megpróbálunk újra kisfiúnak vagy kislánynak lenni, és a papához, apához, apuhoz szólni, jobban megéljük az imát. Az alázatot így nem szokatlan ünneplő ruhaként próbáljuk magunkra ölteni; a kisgyermek felnőttre utaltságát és bizalmát olyan természetességgel viselhetjük, mint saját bőrünket. Talán ennek az őszinte, gyermeki Istenre hagyatkozásnak a lelkületét próbálta Jézus nekünk adni, amikor így szólt hozzánk: „Bizony, mondom nektek: aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint a gyermek, nem jut be oda.” (Lk 18,17)

Az isteni család nem csonka, a keresztények jó része Szűz Máriát tiszteli égi édesanyjaként. Csodálatos és emberi elmével szinte megérthetetlen ez a frigy: a Teremtő Ősok gyengéden, egyenrangú szövetségre lép teremtményével, őt is részesévé teszi az Istenfiú világrajövetelének. Az egyetlen való Isten látogatása nem olyan, mint a görög mítoszok Zeuszának kiruccanása Ióhoz, és a többi földi szépasszonyhoz. Zeusz akciója az önzés és a hatalommal való visszaélés magasfoka, a mi Atyánk cselekedete pedig az önzetlenségé és a hatalom szeretetteli megosztásáé.

Végül a család nem csak szülőkből áll, hanem megszámlálhatatlan testvérből, unokatestvérből, közeli és távoli rokonból. Ezeket a családi kötelékeket hagyta ránk örökül legidősebb bátyánk, amikor közénk született, testvéreinek szólított minket, végül az utolsó vacsorán vérét vérünkkel vegyítette. Így teljes Isten országa, az egyház. Így hasonlít sokkalta jobban a természet és Isten törvényei szerint való földi családra, mint a társadalmi viszonyok és emberalkotta törvények szabályozta földi királyságra, hát még modern demokráciára. Ezt a minőségbeli különbséget nem értette Heródes, amikor trónját féltve megölette a betlehemi gyerekeket, ez a meg nem értés volt Pilátus tragédiája, amikor Jézus királyságáról faggatózott.

Éljünk hát szeretet szabályozta családban, s ne törvény szabályozta államban. Gyermekként, s ne felnőttként szólítsuk Atyának Teremtőnket, Családfőnket.