Imasuli

Nem szívesen idézek hollywoodi filmeket. (Ahol már ők a klasszikusok, ott nagy a baj.) Most mégis megteszem. A sátánt alakító Al Pacino az Ördög ügyvédjében, látva az ifjú újbóli elbukását, így szól a film végén: „Hiúság. A kedvenc bűnöm!”

Ha én rendeztem volna a filmet, a gonosz így szólna: „Félelem. A kedvenc bűnöm!” A nagybetűs is, a kisbetűs is. A félelem a bukott angyal egyik legelmésebb találmánya. Nem véletlen, hogy kronológiailag is szinte az első a bűnök sorában: „Hallottam szavadat a kertben, és megijedtem, mert mezítelen vagyok, ezért elrejtőztem.” (Ter. 3,10)

Jézus ellenben így szól: „Ne féljetek hát, hisz különbek vagytok ti sok verébnél!” (Mt 10,31) Pedig még a verebeket is védi az Úr. Az aggodalom az ördög műve. Az óvatosság a mi Urunké. A félelemnek csak Istenfélelemként van bennünk helye. Minden más nem Tőle való. Nem kell félnünk semmitől és senkitől e világon, csak attól aki a lelket is megöli. Azaz aggodalmaskodnunk nem kell, csak Istent félnünk. Ha ez megvan, egyben a sátánnal is óvatosak vagyunk.

Mert másképp:

• Félünk a stoppost felvenni, mert összepiszkolja az autónkat, növeli a felelősségünket. Pedig lehet, hogy elhagyatott.
• Félünk a szomszédokat beengedni a lakásba, mert meglátják, mink van. Pedig lehet, hogy emberi kapcsolatra vágynak.
• Félünk az időnkből adni a rászorulóknak, mert pénzt kell keresnünk. Pedig lehet, hogy rajtunk keresztül látnák meg Isten Jóságát.
• Félünk befogadni a hajléktalan vándort, mert kirabolja a lakásunkat. Pedig lehet, hogy fázik és éhes.

Mert félelemből könnyen a dicsőségben eljövő Emberfia baljára kerülhetünk, s Ő az ott állóhoz majd így szól: „Távozzatok színem elől, ti átkozottak, az örök tűzre, amely a sátánnak és angyalainak készült. Mert éhes voltam, s nem adtatok ennem. Szomjas voltam, s nem adtatok innom. Idegen voltam, s nem fogadtatok be. Nem volt ruhám, s nem ruháztatok fel. Beteg és fogoly voltam, s nem jöttetek el meglátogatni.” Mt 25,41.

Köszönöm teológus-vállalkozó-búvár-Magyar barátomnak és feleségének, akik nem félnek, s e gondolatokat inspirálták.

Az Újszövetség szelíd bölcsessége még egy értelemben kiemelkedik minden tudomány közül. Megérti okos és balga, gazdag és lecsúszott, racionális és érzelmi. Mindenki, aki engedi a szívének megérteni, s nem csak az elméjével akarja, görcsösen, csak saját erejéből.

A keresztényeket ellenségeik és az általuk megvezetettek kirekesztőnek tartják. Bennfenteseknek tartott szertartásokat látnak, öncélúan pompás templomokat, napilapok hasábjain - amúgy egyre ritkábban - mosolygó püspököket. Szerintünk Alkotónk arcának homályos, de mégis legnagyszerűbb földi visszfényét - szerintük a saját hatalmától megittasult Egyház ömlengését. Látják a tükörképet, de nem látják a képet, s ez visszatetsző.

De az Isten képe, Ikonja, a testet öltött Krisztus kirekesztő volt-e? Tudunk-e még úgy viselkedni, mint a Nagy Ő mutatta szelíden? A minap gyéren látogatott misén ültem. Késtem, hátsó sorba telepedtem. Mögöttem, a sarokban, az utolsó, félreeső széken hajléktalan szipogott. Nagyon hangosan. Az Úrfelmutatás alatti szent csendben is. Repesett a szívem, hogy senki sem vezette ki, még csak egy rosszalló pillantást sem kapott. Elgondolkodtam. Melyik alternatív szentélyben (Bankszékház, Egyetemi előadó, Parlament, Szállodai meeting room, Hit gyülekezete imaközpont) húzódhatott volna meg békében. Pedig nem tudta, hol van, s mi történik. De Ő tudta, hogy ott van. Máskorjában egy valószínűleg eszét is kissé elvesztett testvérünk, tömött mise alatt állt meg két méterre az oltártól, bámulva a prédikáló papot. Az atya nem zavartatta magát. Az egyházközösségi tagok mozgolódni, pusmogni kezdtek. Ritka az ilyen felfordulás. Odamentek hozzá, karon fogták. Elkeseredtem. Aztán megörültem. A hátsó sorba vezették. Onnan tudvalevőleg könnyebb Őhozzá kerülni.

Karácsony környékén is szoktam gyönyörködni a kis Jézust köszöntő
PÁSZTOROKBAN. BÖLCSEKBEN. SZOLGÁIKBAN. ÁLLATOKBAN. SZENT JÓZSEFBEN. ANGYALOKBAN. SZŰZ ANYÁBAN.

Egyszerűek. Hatalmasok, gazdagok és tudósok. Alávetettek. Minden embernek alávetettek. Isten leghűbb szolgái a Földön. És a mennyben. A mennyország királynéja, mindnyájunk Édesanyja. Mind őt imádták. Nem diszkriminatíve. Szívvel, s lélekkel. S csak utána rációval, vagy még annak is híján.

Mert olyan lelket adott nekünk, amely csak kevéssel kisebb az angyalokénál.

Mindnyájan tudunk úszni, azaz élni, hiszen ezt gyakoroljuk a földön nekünk ajándékozott évtizedek alatt, de evilági és túlvilági életünk bizonytalan. Csak a nagyon szent vagy nagyon balga ember nem aggódik. A balga búvárpipával úszik, csak a víz alá néz, nem veszi észre, hogy a lába nem ér le. Ami már tragikus, Isten szép egét sem veszi észre a feje fölött. Azt hiszi, a zavaros iszap vagy az átlátszóból levő mélykék homály a lételeme, ebben úszik egy darabig, aztán ha elfárad, vége. Célja a többiek megelőzése, ennél többet nem lehet elérni. Erősen tempózik. A Szent ellenben kényelmesen úszik, talán háton. Szépen halad vagy csak lebeg, de szemét a mennyboltra emeli. Tudja, Ki van ott, s azt is tudja, hogy Aki van, lenéz és vigyáz rá.

A legtöbb ember se nem tökéletesen balga, se nem teljesen bölcs (azaz Szent), gyorsban, vagy mellben úszik. Ilyenkor a víz fenekét vagy a mellette úszókat nézi, esetleg a távoli partot, ha költő, filozófus vagy művész az illető. A gyorsúszó néha levegőt vesz, ilyenkor megpillantja egy másodpercre az eget, de gyorsan visszadugja a fejét, hiszen a gyorsúszás lényegi célja a gyors haladás, vagy annak bizonyítása, milyen jól úszunk, nem a nézelődés. Haladás és bizonyítás e világban. Mellúszást lehet kényelmesen és versenystílusban művelni, ez utóbbi esetben a fejünket csak néha dugjuk ki a víz fölé, lényegi célunk szintén a gyorsabb haladás vagy a bizonyítás. Minél jobban és gyorsabban úszunk, annál inkább figyeljük, mennyi idő alatt teszünk meg adott távolságot. Egy passzióból úszó embernek fogalma sincs, mekkora távolságot úszott le, az amatőr sportolók már tisztában vannak edzésadagjukkal és a jobbak másodpercre mérik az idejüket, a profi versenyzőknél a napi kilométerek és a tizedmásodpercek számítanak. Nem is nagyon használják az úszást előrehaladásra természetes vízben (a valódi, Isten által teremtett világban), ide-oda úszkálnak a medencében (a piacból, törvényekből, médiából, Internetből és MMS-ből álló, ember alkotta virtuális világban). Korunkban egyre többen tudnak úszni, de egyre kevesebben nyílt vízben. Egyre gyorsabban, de e gyorsulással csak az adag, a hajsza és a verseny komolyodik, időnk furcsamód egyre kevesebb lesz.

A túlhajtott mellúszás a térdeket teszi tönkre, a gyorsúszás könnyen görnyedtté tesz, a pillangót csak rövidtávon bírni, a búvárpipa és békatalp pedig kissé mesterséges. Emellett az uszodában klór van és fertőzést kaphatunk. A jelek szerint a hátúszás a legegészségesebb, tiszta, természetes vízben.

És még valami, az idővel kapcsolatosan: a szentek általában messzebb jutnak azonos idő alatt - bár nem 50 méteren.

- Emeljük fel szívünket! - Szól a pap; - Felemeltük az Úrhoz. - válaszolnak a hívek. De hogyan is történhet ez a felemelés? Misehallgatás vagy ima közben gyakran azon kapom magam, hogy gondolataim máshol járnak. Világi problémákon, életem apró-cseprő ügyein, amelyeken nem tudok felülkerekedni, aggodalmaskodom vagy a megoldást fontolgatom. „Felemeltük az Úrhoz." - szólok, de nem vagyok képes megtenni. Elgondolkodtam már azon, ér-e valamit egyáltalán az ilyen ima. Valószínűleg jobb ima közben gondolkodni, mint ima nélkül, ellenben összehasonlíthatatlanul jobb lenne ima közben kiürülni a napi gondoktól és eltöltekezni Isten igéjével.

De mi is ez e kiürítkezés? A meditáció üressége, a buddhisták nirvánája, a megvilágosultság, vagy a sztoikusok szenvedélymentessége? Nem, ez a kiürítkezés nem öncélú, fő célja Isten, nem a tökéletes boldogság. A harmadik Isteni személlyel, a Szentlélekkel töltekezünk el. „Jöjjetek hozzám mind, akik fáradtak vagytok és terhet hordoztok, és én felüdítelek titeket. Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert én szelíd vagyok és alázatos szívű - és nyugalmat találtok lelketeknek." (Mt 11,28-29)

Szívünket ki kell ürítenünk, hogy felemelhessük. Nem lerázzuk magunkról a napi gondokat, hányaveti módon elhárítva a felelősséget, hanem elfeledkezünk egy időre róluk, hogy azután a Szentlélek erejéből felülkerekedhessünk rajtuk. Így, az Ige által tisztít meg minket a mennyei szőlőműves, hogy többet teremjünk. A több termés pedig a világban való tevékenységet, apró küldetésünk teljesítését jelenti, azaz a kiürítkezés átmeneti állapot, nem végcél. Olyan mint a nyelv, akkor sem felejtjük el, ha nem nyelvórán ülünk. Sőt, használat közben sajátítjuk el igazán.

Ez az egyetlen út, másképp a tövis közé hullott magokhoz leszünk hasonlatosak: „Mások pedig, amelyek a tövisek közé hullanak, azok, akik az igét hallják, de a világi gondok, a csalóka gazdagság és más dolgok kívánsága betölti őket, s ezek elfojtják az igét, így az terméketlen marad." (Mk 4,18-19)

Hiába van rengeteg dolgunk és elintéznivalónk, mégis szakítunk időt Istenre, sőt leginkább ilyenkor szakítunk rá. Időt szánunk azokra, akik hozzánk fordulnak segítségért. Hiába érezzük, hogy kevesünk van, mégis adunk belőle, sőt ilyenkor adunk a leginkább. Így lesz az irracionálisnak tűnő egyedül racionális. Hatalmas csapda, ha a széles utat választjuk, és elhitetjük magunkkal: nekem már nincs erre időm, nincs erre erőm, saját dolgomat sem tudom megoldani.

Így tudta Ábrahám megfogni a kardot, hogy feláldozza Izsákot, egyetlen fiát. Így kiapadhatatlanok a szentek jótéteményei, így tud a Szűzanya felfoghatatlanul sok kérést meghallgatni, gondot magára venni. Emeljük fel hát szívünket, hogy elférjen benne Isten terhe, s az eggyel több teher könnyebb legyen, hordozható legyen. „Mert az én igám édes, és az én terhem könnyű." (Mt 11,30)