Imasuli

- Emeljük fel szívünket! - Szól a pap; - Felemeltük az Úrhoz. - válaszolnak a hívek. De hogyan is történhet ez a felemelés? Misehallgatás vagy ima közben gyakran azon kapom magam, hogy gondolataim máshol járnak. Világi problémákon, életem apró-cseprő ügyein, amelyeken nem tudok felülkerekedni, aggodalmaskodom vagy a megoldást fontolgatom. „Felemeltük az Úrhoz." - szólok, de nem vagyok képes megtenni. Elgondolkodtam már azon, ér-e valamit egyáltalán az ilyen ima. Valószínűleg jobb ima közben gondolkodni, mint ima nélkül, ellenben összehasonlíthatatlanul jobb lenne ima közben kiürülni a napi gondoktól és eltöltekezni Isten igéjével.

De mi is ez e kiürítkezés? A meditáció üressége, a buddhisták nirvánája, a megvilágosultság, vagy a sztoikusok szenvedélymentessége? Nem, ez a kiürítkezés nem öncélú, fő célja Isten, nem a tökéletes boldogság. A harmadik Isteni személlyel, a Szentlélekkel töltekezünk el. „Jöjjetek hozzám mind, akik fáradtak vagytok és terhet hordoztok, és én felüdítelek titeket. Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert én szelíd vagyok és alázatos szívű - és nyugalmat találtok lelketeknek." (Mt 11,28-29)

Szívünket ki kell ürítenünk, hogy felemelhessük. Nem lerázzuk magunkról a napi gondokat, hányaveti módon elhárítva a felelősséget, hanem elfeledkezünk egy időre róluk, hogy azután a Szentlélek erejéből felülkerekedhessünk rajtuk. Így, az Ige által tisztít meg minket a mennyei szőlőműves, hogy többet teremjünk. A több termés pedig a világban való tevékenységet, apró küldetésünk teljesítését jelenti, azaz a kiürítkezés átmeneti állapot, nem végcél. Olyan mint a nyelv, akkor sem felejtjük el, ha nem nyelvórán ülünk. Sőt, használat közben sajátítjuk el igazán.

Ez az egyetlen út, másképp a tövis közé hullott magokhoz leszünk hasonlatosak: „Mások pedig, amelyek a tövisek közé hullanak, azok, akik az igét hallják, de a világi gondok, a csalóka gazdagság és más dolgok kívánsága betölti őket, s ezek elfojtják az igét, így az terméketlen marad." (Mk 4,18-19)

Hiába van rengeteg dolgunk és elintéznivalónk, mégis szakítunk időt Istenre, sőt leginkább ilyenkor szakítunk rá. Időt szánunk azokra, akik hozzánk fordulnak segítségért. Hiába érezzük, hogy kevesünk van, mégis adunk belőle, sőt ilyenkor adunk a leginkább. Így lesz az irracionálisnak tűnő egyedül racionális. Hatalmas csapda, ha a széles utat választjuk, és elhitetjük magunkkal: nekem már nincs erre időm, nincs erre erőm, saját dolgomat sem tudom megoldani.

Így tudta Ábrahám megfogni a kardot, hogy feláldozza Izsákot, egyetlen fiát. Így kiapadhatatlanok a szentek jótéteményei, így tud a Szűzanya felfoghatatlanul sok kérést meghallgatni, gondot magára venni. Emeljük fel hát szívünket, hogy elférjen benne Isten terhe, s az eggyel több teher könnyebb legyen, hordozható legyen. „Mert az én igám édes, és az én terhem könnyű." (Mt 11,30)