Imasuli

„A szerencséből sosem elég!" - olvasom egy óriásplakáton. Dehogynem! (Ezért nem kellene, hogy életbölcsesség híján lévő huszonéves kreatív szakemberek fogalmazzák azokat a rövid üzeneteket, amelyek állítólag leginkább bekúsznak a 21. századi ember elméjébe.)

A szerencséből igenis elég! Mert igen veszélyes drog, jóval veszélyesebb csúnya nővérénél, a szerencsétlenségnél. Mert megszokja az ember. S ha már megszokja, el is várja.
Még a munkával, szorgalommal, kitartással elért sikerből is megárt a sok. Ha az ember sok mindent tud, egy idő után hajlamos azt hinni, hogy mindent tud (ld. ősbűn, gyümölcs, kígyó). Ha pedig ízlelgeti a mindentudás fájának gyümölcsét, amit ember nem ehet, nem Isten bünteti meg. Távolról sem! Ha büntetne - s ez talán általában is igaz - egyből meg is bocsátana, hiszen Őt nem köti az idő. Végül is nem csinálna semmit, tetteinek automatikus ellentézise lehetne...

De lépjünk vissza a skolasztikus okoskodásból az alapkérdésünkre: mennyi elég a tudásból? Ha a Nagy Szerető tényleg olthatatlan szerelemmel lobog értünk, hát előre figyelmeztet a határainkra. Addig jó tudni, amíg az Felé vezet. S innen jó eggyel tovább lépni, megtapasztalva alázattal, mit nem tudunk.

Örülni a tudásnak az első fázis. (Ez nem azt jelenti, hogy nincsen nulladik, ne parkolna ott, a tudás előtti élvezet ördögi spiráljában számtalan testvérünk.) Tudatlannak érezni magunkat, s szerencsétlenséget szenvedni a második. Keresztes Szent János lelkének sötét éjszakája. A harmadikban, s végsőben szerencse és szerencsétlenség már nem annyira számít. Fáj persze, de nem a zsigerekig. Ez az életszentségben élő mélyen rejlő egykedvűsége, aki mégis képes feláldozni magát a világért, egy testvéréért, sőt akár egy szóért is. HA ez Teremtője felé vezeti.

Add meg, Uram, kérlek, hogy csakis annyit tudjak, ami feléd vezet! Égess ki belőlem már itt a földön minden salakot, hogy ajkam tiszta legyen! Bocsáss meg Atyám, hogy a Te útjaidat magyarázgatom! Jöjjön el, kérünk, a Te országod! Mert már nem bírjuk sokáig.

Éjféli mise a Szent István Bazilikában: lézengő, telefonnal fotózó, halkan vagy félhangosan beszélgető, olykor egymás ölében ülő fiatalok és kevésbé fiatalok. A szertartásos felállásokat, térdeléseket egymásra pillantva, kissé sután követik, a közös imák se mennek nagyon. De a templom szép. Méltóságos tér, gyönyörű kandeláberek és szobrok, orgonaszó. Esztétiaki élmény.

Ha úgy tetszik, az éjféli mise a legnagyobb missziós lehetőség; az egy templomtérre jutó ateisták (na jó: nem gyakorló keresztények) száma az évnek ebben az egy órájában tetőzik. Nincs is vele baj. Ha háromszázból egy eljut a születés jelentéséig — megérte.

A születés evangéliumi történetében az ajándékozás vagy a királyok látogatása nem a legfontosabb elem, pedig ezt tanuljuk el legkönnyebben egészen fiatalon. A modern körülmények között játszott betlehemezésben, erre emlékezünk az ajándékozásban. Tény: ezt a legkönnyebb eljátszani. Ha újraolvassuk a történetet, persze világos, hogy a Megváltó születése szerény és mélyen gondolkodtató.

Szerényen jön az Isten. Alkalmi búvóhelyre. „Pólyába takarta őt és jászolba fektette.”(Luk. 2, 7) Állatok közé, nincstelenként, titokban.

Mélyen elgondolkodtató; nem is emlegetik homiliák alkalmával, nem mondjuk egymásnak sem, amikor meséljük a történetet, ám az egyszerű sorok következtetése megdöbbentő: az ember nem akarja beengedni az Istent a világába. „...mert nem kaptak helyet a szálláson” Leképezzük, értelmezzük ezt korunkban? Nincs hely a várandós anyának. Nincs hely megváltó gyermekének. Nincs helye az Istennek. Milyen kor, milyen világ, ahol nem akarják a születést, ahol nincs ember, aki befogadná a fényt?

Legyünk díszben karácsonykor, de ne legyen dísz tartalom nélkül. Legyen bennünk ajándékozási kedv, de tanuljuk meg lélekkel tenni.

Legyünk szerényebbek.

Gyermekeim, egy mese. Jó Uram, te csodálatos sorsa méltattál, hogy 4-5 kis csodát bíztál rám és hites feleségemre! Magokat nevelünk, öntözünk, de nem mi növelünk.
Semmiből nőnek valamivé, senkiből valakivé. Vagy Valakivé? Igen, elvben tudom, hogy szenteket kell belőlük nevelnem. Pedig eredetileg szentként jöttek a világra. Morbid, de ha nem lenne az, meg kellene ölnöm őket születésük után, így csak én kárhoznék el, ők garantáltan a mennybe kerülnének. De ez még viccből leírni is bűn, bocsáss meg. (A professzorom azt mondta egyszer maga elé: „egy jó poénért eladnánk a lelkünket is...")

Nem fogod, hiszen mennyivel több nagyobb bűnöm van, s azokért sem adtad! Fiad vére által nem adtad. Őáltala, aki az egyetlen közöttünk, aki sosem volt morbid. Nem ölt szóval. Pedig ha valaki megtehette volna, hát Ő bizony... Amikor azt mondta, én vagyok, a főpap szolgái a földre estek a hangjától. Nem kiabált, mint én a gyerekekkel, csak a leghétköznapibbat mondta: Én vagyok.
Nem akart morbid lenni. Csak meghalt. Pedig Ő élet volt. Ő volt az élet.

A gyerekeimben bontakozik az élet, s nekem megadtad, hogy láthatom. Sőt! Részt adtál nekem az életben. Mivel magaddal egyenrangúnak tartasz, hihetetlenül nehéz részt adtál.

Egyfelől bontakoztassam ki belőlük azt a csodálatos csírát - szárat - törzset - virágot - gyümölcsöt, amit nem láttál meg az elátkozott fügefán. Hihetetlenül nagy átalakítás!

Másfelől tartsam meg őket szentnek, hogy olyanok maradjanak, mint a gyerekek. Hihetetlen be nem avatkozás...

Ments meg engem, emelj fel, mint Mátyás az okos asszonyt: hogy CSAK a Te kegyelmedből dolgozzak! De abból aztán nagyon!

Mert Tenélküled nem fog menni!!! Kérlek, adj száz pontot*, mert én egyet sem tudok gyűjteni!

Ámen.

* Egy ember a mennyország küszöbére kerül. Szent Péter leül vele szemben:
- Kicsit modernizáltuk az eljárást, 100 pontot kell gyűjteni, tudod, mint a tévés vetélkedőkben.
- Rendben, értem. Kezdhetjük!
- Szerinted mivel lehet pontot gyűjteni?
- Hát, tízparancsolat?
- Remek!
- Nos, sosem paráználkodtam. Volt egy feleségem, vele éltem le az életem, hűségben. 5 évig udvaroltam neki, azalatt csak a kezét fogtam meg. Semmilyen tiltott fogamzásgátlást nem követtünk el, 12 gyerekünk született...
- Rendben, ismerem a sztorit. Egy pont!
- Hmmm... Ja igen, mindig jártam misére, minden nap, nem csak vasárnaponként! Na jó, egyszer nagyon lázas voltam, akkor kimaradt egy hét, s háromszor el is késtem az Evangéliumról...
- OK, láttalak, ráadásul oda is figyeltél. Ez is egy fél pont!
- Másfél pont??? ... Hát akkor én itt biztosan nem fogok bemenni... Esetleg Isten kegyelméből...
- Rendben, 98,5 pont!

Nem szívesen idézek hollywoodi filmeket. (Ahol már ők a klasszikusok, ott nagy a baj.) Most mégis megteszem. A sátánt alakító Al Pacino az Ördög ügyvédjében, látva az ifjú újbóli elbukását, így szól a film végén: „Hiúság. A kedvenc bűnöm!”

Ha én rendeztem volna a filmet, a gonosz így szólna: „Félelem. A kedvenc bűnöm!” A nagybetűs is, a kisbetűs is. A félelem a bukott angyal egyik legelmésebb találmánya. Nem véletlen, hogy kronológiailag is szinte az első a bűnök sorában: „Hallottam szavadat a kertben, és megijedtem, mert mezítelen vagyok, ezért elrejtőztem.” (Ter. 3,10)

Jézus ellenben így szól: „Ne féljetek hát, hisz különbek vagytok ti sok verébnél!” (Mt 10,31) Pedig még a verebeket is védi az Úr. Az aggodalom az ördög műve. Az óvatosság a mi Urunké. A félelemnek csak Istenfélelemként van bennünk helye. Minden más nem Tőle való. Nem kell félnünk semmitől és senkitől e világon, csak attól aki a lelket is megöli. Azaz aggodalmaskodnunk nem kell, csak Istent félnünk. Ha ez megvan, egyben a sátánnal is óvatosak vagyunk.

Mert másképp:

• Félünk a stoppost felvenni, mert összepiszkolja az autónkat, növeli a felelősségünket. Pedig lehet, hogy elhagyatott.
• Félünk a szomszédokat beengedni a lakásba, mert meglátják, mink van. Pedig lehet, hogy emberi kapcsolatra vágynak.
• Félünk az időnkből adni a rászorulóknak, mert pénzt kell keresnünk. Pedig lehet, hogy rajtunk keresztül látnák meg Isten Jóságát.
• Félünk befogadni a hajléktalan vándort, mert kirabolja a lakásunkat. Pedig lehet, hogy fázik és éhes.

Mert félelemből könnyen a dicsőségben eljövő Emberfia baljára kerülhetünk, s Ő az ott állóhoz majd így szól: „Távozzatok színem elől, ti átkozottak, az örök tűzre, amely a sátánnak és angyalainak készült. Mert éhes voltam, s nem adtatok ennem. Szomjas voltam, s nem adtatok innom. Idegen voltam, s nem fogadtatok be. Nem volt ruhám, s nem ruháztatok fel. Beteg és fogoly voltam, s nem jöttetek el meglátogatni.” Mt 25,41.

Köszönöm teológus-vállalkozó-búvár-Magyar barátomnak és feleségének, akik nem félnek, s e gondolatokat inspirálták.

Az Újszövetség szelíd bölcsessége még egy értelemben kiemelkedik minden tudomány közül. Megérti okos és balga, gazdag és lecsúszott, racionális és érzelmi. Mindenki, aki engedi a szívének megérteni, s nem csak az elméjével akarja, görcsösen, csak saját erejéből.

A keresztényeket ellenségeik és az általuk megvezetettek kirekesztőnek tartják. Bennfenteseknek tartott szertartásokat látnak, öncélúan pompás templomokat, napilapok hasábjain - amúgy egyre ritkábban - mosolygó püspököket. Szerintünk Alkotónk arcának homályos, de mégis legnagyszerűbb földi visszfényét - szerintük a saját hatalmától megittasult Egyház ömlengését. Látják a tükörképet, de nem látják a képet, s ez visszatetsző.

De az Isten képe, Ikonja, a testet öltött Krisztus kirekesztő volt-e? Tudunk-e még úgy viselkedni, mint a Nagy Ő mutatta szelíden? A minap gyéren látogatott misén ültem. Késtem, hátsó sorba telepedtem. Mögöttem, a sarokban, az utolsó, félreeső széken hajléktalan szipogott. Nagyon hangosan. Az Úrfelmutatás alatti szent csendben is. Repesett a szívem, hogy senki sem vezette ki, még csak egy rosszalló pillantást sem kapott. Elgondolkodtam. Melyik alternatív szentélyben (Bankszékház, Egyetemi előadó, Parlament, Szállodai meeting room, Hit gyülekezete imaközpont) húzódhatott volna meg békében. Pedig nem tudta, hol van, s mi történik. De Ő tudta, hogy ott van. Máskorjában egy valószínűleg eszét is kissé elvesztett testvérünk, tömött mise alatt állt meg két méterre az oltártól, bámulva a prédikáló papot. Az atya nem zavartatta magát. Az egyházközösségi tagok mozgolódni, pusmogni kezdtek. Ritka az ilyen felfordulás. Odamentek hozzá, karon fogták. Elkeseredtem. Aztán megörültem. A hátsó sorba vezették. Onnan tudvalevőleg könnyebb Őhozzá kerülni.

Karácsony környékén is szoktam gyönyörködni a kis Jézust köszöntő
PÁSZTOROKBAN. BÖLCSEKBEN. SZOLGÁIKBAN. ÁLLATOKBAN. SZENT JÓZSEFBEN. ANGYALOKBAN. SZŰZ ANYÁBAN.

Egyszerűek. Hatalmasok, gazdagok és tudósok. Alávetettek. Minden embernek alávetettek. Isten leghűbb szolgái a Földön. És a mennyben. A mennyország királynéja, mindnyájunk Édesanyja. Mind őt imádták. Nem diszkriminatíve. Szívvel, s lélekkel. S csak utána rációval, vagy még annak is híján.

Mert olyan lelket adott nekünk, amely csak kevéssel kisebb az angyalokénál.

Mindnyájan tudunk úszni, azaz élni, hiszen ezt gyakoroljuk a földön nekünk ajándékozott évtizedek alatt, de evilági és túlvilági életünk bizonytalan. Csak a nagyon szent vagy nagyon balga ember nem aggódik. A balga búvárpipával úszik, csak a víz alá néz, nem veszi észre, hogy a lába nem ér le. Ami már tragikus, Isten szép egét sem veszi észre a feje fölött. Azt hiszi, a zavaros iszap vagy az átlátszóból levő mélykék homály a lételeme, ebben úszik egy darabig, aztán ha elfárad, vége. Célja a többiek megelőzése, ennél többet nem lehet elérni. Erősen tempózik. A Szent ellenben kényelmesen úszik, talán háton. Szépen halad vagy csak lebeg, de szemét a mennyboltra emeli. Tudja, Ki van ott, s azt is tudja, hogy Aki van, lenéz és vigyáz rá.

A legtöbb ember se nem tökéletesen balga, se nem teljesen bölcs (azaz Szent), gyorsban, vagy mellben úszik. Ilyenkor a víz fenekét vagy a mellette úszókat nézi, esetleg a távoli partot, ha költő, filozófus vagy művész az illető. A gyorsúszó néha levegőt vesz, ilyenkor megpillantja egy másodpercre az eget, de gyorsan visszadugja a fejét, hiszen a gyorsúszás lényegi célja a gyors haladás, vagy annak bizonyítása, milyen jól úszunk, nem a nézelődés. Haladás és bizonyítás e világban. Mellúszást lehet kényelmesen és versenystílusban művelni, ez utóbbi esetben a fejünket csak néha dugjuk ki a víz fölé, lényegi célunk szintén a gyorsabb haladás vagy a bizonyítás. Minél jobban és gyorsabban úszunk, annál inkább figyeljük, mennyi idő alatt teszünk meg adott távolságot. Egy passzióból úszó embernek fogalma sincs, mekkora távolságot úszott le, az amatőr sportolók már tisztában vannak edzésadagjukkal és a jobbak másodpercre mérik az idejüket, a profi versenyzőknél a napi kilométerek és a tizedmásodpercek számítanak. Nem is nagyon használják az úszást előrehaladásra természetes vízben (a valódi, Isten által teremtett világban), ide-oda úszkálnak a medencében (a piacból, törvényekből, médiából, Internetből és MMS-ből álló, ember alkotta virtuális világban). Korunkban egyre többen tudnak úszni, de egyre kevesebben nyílt vízben. Egyre gyorsabban, de e gyorsulással csak az adag, a hajsza és a verseny komolyodik, időnk furcsamód egyre kevesebb lesz.

A túlhajtott mellúszás a térdeket teszi tönkre, a gyorsúszás könnyen görnyedtté tesz, a pillangót csak rövidtávon bírni, a búvárpipa és békatalp pedig kissé mesterséges. Emellett az uszodában klór van és fertőzést kaphatunk. A jelek szerint a hátúszás a legegészségesebb, tiszta, természetes vízben.

És még valami, az idővel kapcsolatosan: a szentek általában messzebb jutnak azonos idő alatt - bár nem 50 méteren.

- Emeljük fel szívünket! - Szól a pap; - Felemeltük az Úrhoz. - válaszolnak a hívek. De hogyan is történhet ez a felemelés? Misehallgatás vagy ima közben gyakran azon kapom magam, hogy gondolataim máshol járnak. Világi problémákon, életem apró-cseprő ügyein, amelyeken nem tudok felülkerekedni, aggodalmaskodom vagy a megoldást fontolgatom. „Felemeltük az Úrhoz." - szólok, de nem vagyok képes megtenni. Elgondolkodtam már azon, ér-e valamit egyáltalán az ilyen ima. Valószínűleg jobb ima közben gondolkodni, mint ima nélkül, ellenben összehasonlíthatatlanul jobb lenne ima közben kiürülni a napi gondoktól és eltöltekezni Isten igéjével.

De mi is ez e kiürítkezés? A meditáció üressége, a buddhisták nirvánája, a megvilágosultság, vagy a sztoikusok szenvedélymentessége? Nem, ez a kiürítkezés nem öncélú, fő célja Isten, nem a tökéletes boldogság. A harmadik Isteni személlyel, a Szentlélekkel töltekezünk el. „Jöjjetek hozzám mind, akik fáradtak vagytok és terhet hordoztok, és én felüdítelek titeket. Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert én szelíd vagyok és alázatos szívű - és nyugalmat találtok lelketeknek." (Mt 11,28-29)

Szívünket ki kell ürítenünk, hogy felemelhessük. Nem lerázzuk magunkról a napi gondokat, hányaveti módon elhárítva a felelősséget, hanem elfeledkezünk egy időre róluk, hogy azután a Szentlélek erejéből felülkerekedhessünk rajtuk. Így, az Ige által tisztít meg minket a mennyei szőlőműves, hogy többet teremjünk. A több termés pedig a világban való tevékenységet, apró küldetésünk teljesítését jelenti, azaz a kiürítkezés átmeneti állapot, nem végcél. Olyan mint a nyelv, akkor sem felejtjük el, ha nem nyelvórán ülünk. Sőt, használat közben sajátítjuk el igazán.

Ez az egyetlen út, másképp a tövis közé hullott magokhoz leszünk hasonlatosak: „Mások pedig, amelyek a tövisek közé hullanak, azok, akik az igét hallják, de a világi gondok, a csalóka gazdagság és más dolgok kívánsága betölti őket, s ezek elfojtják az igét, így az terméketlen marad." (Mk 4,18-19)

Hiába van rengeteg dolgunk és elintéznivalónk, mégis szakítunk időt Istenre, sőt leginkább ilyenkor szakítunk rá. Időt szánunk azokra, akik hozzánk fordulnak segítségért. Hiába érezzük, hogy kevesünk van, mégis adunk belőle, sőt ilyenkor adunk a leginkább. Így lesz az irracionálisnak tűnő egyedül racionális. Hatalmas csapda, ha a széles utat választjuk, és elhitetjük magunkkal: nekem már nincs erre időm, nincs erre erőm, saját dolgomat sem tudom megoldani.

Így tudta Ábrahám megfogni a kardot, hogy feláldozza Izsákot, egyetlen fiát. Így kiapadhatatlanok a szentek jótéteményei, így tud a Szűzanya felfoghatatlanul sok kérést meghallgatni, gondot magára venni. Emeljük fel hát szívünket, hogy elférjen benne Isten terhe, s az eggyel több teher könnyebb legyen, hordozható legyen. „Mert az én igám édes, és az én terhem könnyű." (Mt 11,30)

Jobb márpedig az embernek huszonévesen halni, serdületlen gyerekként aljasul meggyilkoltatva lenni, vagy elhajtott magzatként meg sem látni a Legkörültekintőbb Teremtő gyönyörűszép világát, mint kerülni a Te reánknézésedet. Jobb az embernek a víz alatt, a rózsának mélysötét szobában, mint minékünk a Te kegyelmed nélkül.

Bűnösként is szeretem magamat, hiszen szeretve vagyok. Mégis van egy szervem, amely érintetlenül tiszta, amelyet nem tud a világ, annak ura, de még saját bűnöm se bemocskolni. A lelkem, melyet meg sem mutathatok, s amelyet a Te szentlelkedből szabtál ki énnékem, érzi és ujjong Alkotójának üdvözítő akaratán, azon a karrieren, amelyről mégolyvérmes nagyratörőként sem álmodhatok.
„Én is világot hódítani jöttem”, de már hálát adok, hogy csak ritkán akarok. Hálát adok tehát minden sikerületlen pályázatért, minden meg sem válaszolt állásjelentkezésért, minden tán értelmemmel igazságtalan bukásért. Így neveled a nemigazit Igazi Karrieristává.

„És választa tizenkettőt, hogy vele legyenek, és hogy kiküldje őket prédikálni, És hatalmuk legyen a betegeket gyógyítani és az ördögöket kiűzni.” (Mk3,14) Már nem kutatom, benne vagyok-e a nyerő tizenegyben, vagy szurkolóként, stadiontakarítóként kell gazdagítsam a Te csapatod. Csak benne lehessek, neked szurkoljak, ne irigykedjek a bajnokokra, s piszoártakarításra vágyjak a csatárszerep helyett, felmosórongyra a kamerák helyett! Vedd el becsvágyamat, kérlek!

Végül könyörgök azokért a testvéreimért, akik meg vannak győződve 11-be válogatottságukról, pedig ezüstpénzért tizenkettedikké váltak, vagy tizenharmadikként ülnek a cserepadon, hiún reménykedve a Te soha le nem sántuló focistáid sérülésében, piros lapjában. Kegyelmezz azoknak is, akik azt hiszik, szurkolhatnak egyszerre a Mi csapatunknak, a cserejátékosoknak és az ellenfélnek. Vezéreld szívüket, világosítsd elméjüket, hogy a te róluk tükröződő ragyogásod kergesse s hunyorogtassa a „fényhozót”!

„Apa a munkahelyén van.” „Apa nem csúnya, apa szép!” „Az én apukám a legerősebb és mindent tud.” - Amikor kisgyermekünk szájából ilyeneket hallunk, ráadásul látjuk a gyermeki naivitásában mély meggyőződését, s a pici még engedelmes is hozzá, tulajdonképpen egy gyermek Miatyánkot hallunk. Halljuk magunkra szállni, messze méltatlanul. Félelmetes ennek a gyermeki hitnek a szilárdsága és tisztasága. Megdöbbentő, hogy a magunk felnőtt érettségében mennyivel kevésbé tudjuk átélni és mondani, azaz ténylegesen hinni a Miatyánk kötött szövegét.

Ha legfőbb imánk közben, egy percre megpróbálunk újra kisfiúnak vagy kislánynak lenni, és a papához, apához, apuhoz szólni, jobban megéljük az imát. Az alázatot így nem szokatlan ünneplő ruhaként próbáljuk magunkra ölteni; a kisgyermek felnőttre utaltságát és bizalmát olyan természetességgel viselhetjük, mint saját bőrünket. Talán ennek az őszinte, gyermeki Istenre hagyatkozásnak a lelkületét próbálta Jézus nekünk adni, amikor így szólt hozzánk: „Bizony, mondom nektek: aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint a gyermek, nem jut be oda.” (Lk 18,17)

Az isteni család nem csonka, a keresztények jó része Szűz Máriát tiszteli égi édesanyjaként. Csodálatos és emberi elmével szinte megérthetetlen ez a frigy: a Teremtő Ősok gyengéden, egyenrangú szövetségre lép teremtményével, őt is részesévé teszi az Istenfiú világrajövetelének. Az egyetlen való Isten látogatása nem olyan, mint a görög mítoszok Zeuszának kiruccanása Ióhoz, és a többi földi szépasszonyhoz. Zeusz akciója az önzés és a hatalommal való visszaélés magasfoka, a mi Atyánk cselekedete pedig az önzetlenségé és a hatalom szeretetteli megosztásáé.

Végül a család nem csak szülőkből áll, hanem megszámlálhatatlan testvérből, unokatestvérből, közeli és távoli rokonból. Ezeket a családi kötelékeket hagyta ránk örökül legidősebb bátyánk, amikor közénk született, testvéreinek szólított minket, végül az utolsó vacsorán vérét vérünkkel vegyítette. Így teljes Isten országa, az egyház. Így hasonlít sokkalta jobban a természet és Isten törvényei szerint való földi családra, mint a társadalmi viszonyok és emberalkotta törvények szabályozta földi királyságra, hát még modern demokráciára. Ezt a minőségbeli különbséget nem értette Heródes, amikor trónját féltve megölette a betlehemi gyerekeket, ez a meg nem értés volt Pilátus tragédiája, amikor Jézus királyságáról faggatózott.

Éljünk hát szeretet szabályozta családban, s ne törvény szabályozta államban. Gyermekként, s ne felnőttként szólítsuk Atyának Teremtőnket, Családfőnket.

Jézus szerint ez a nyolc boldogság egyike. De hát ez érthetetlen. Ki örül annak, hogy üldözik. Vagy valamiféle keresztény birka-mazochizmust állít Krisztus elénk példaként? Nem.

A tisztaság és a szentté válás első lépése a kis bűnöktől való megszabadulás. Ez néha nagyon nehéz (pl. torkosság, vagy paráznaság), de legalább egyértelmű; elég olyan egyszerű szabálykönyvekhez nyúlnunk, mint a tízparancsolat. Igen ám, de az ördög kísértő munkája itt nem ér véget, a jó úton elindult embereknél furfangosabb trükkökkel próbálkozik. Ráadásul nem könnyen azonosítható rossz képében jön (pl. csábító étel, nő/férfi), hanem amúgy Istenhez közel álló lény szájába, vagy saját elménkbe kelti kísértő gondolatait.

Péter Jézushoz: te vagy a messiás, koronázzunk királlyá. Boldog Batthány Strattman Lászlóhoz egyik gyermeke: Apuci, te egy igazi szent vagy. Válasz: Távozz tőlem sátán, ill. ki se ejts ilyet többé a szádon. Miért ne? Hiszen emberi logikával jogos. Be is jött, Jézus király lett, Batthyány pedig boldoggá.

Azért ne, mert törekednünk kell szentnek lenni, de óvakodnunk kell attól, hogy szentek legyünk. Törekednünk kell szentnek lenni abban az értelemben, hogy halálunk után Isten országába kerüljünk, de óvakodnunk kell attól, hogy szentek legyünk, azaz annak tekintsenek, azzá avassanak bennünket.

Ez talán az egyik legnagyobb kísértés annak az embernek, aki nagyjából túl van a piszlicsáré bűnökön, és megindult az úton Isten felé. Ezért nem nyit vitát Jézus, azaz nem kezd el érvelni Péternek: „tudod, én nem is vagyok olyan híres, az általam tett csodákban én csak amolyan közvetítőféle vagyok, de azért ez rendes tőled." Ezzel automatikusan elgondolkodna a dolgon, nem annyira Pétert győzködné, mint magát. A kísértő gondolat befészkelné magát elméjébe, s sokkal nehezebb lenne onnan kikergetni, mint be sem engedni. Batthyány sem akar eljátszani a gondolattal, mi lenne, ha ő szent lenne. Pedig nem lenne rossz nem? Herceg és az ország első főura, imádott 11 gyermekes apa, nemzetközileg elismert orvosprofesszor 4 szakvizsgával, meg még szent is. Ez aztán a karrier!
Nem, az igazi szentek sose akartak azok lenni, azaz élvezni a szenteknek kijáró egyházi és világi elismerést.

Talán ezért bölcs dolog az egyház részéről, hogy gyakran néhány száz év késéssel, de garantáltan az illető halála után néhány évtizeddel avat szentté embereket. Talán ezért bölcs dolog Isten részéről, hogy gyakran pont az egyház rövidlátó tagjai üldözik életükben a legnagyobb szenteket (pl. Jeanne d'Arc, enyhébb formában Pio atya).

Hiszen a piszlicsáré bűnökön túljutott és a nyolcadik boldogságparancsot ismerő emberek azt könnyen felfogják, miért jó az, ha az egyház ellenségei üldözik őket. Mert jó úton járnak. De miért üldözik őket az egyház jóindulatú, csak amúgy kissé rövidlátó tagjai? Talán pont azért, nehogy kísértésbe essenek, és szentek akarjanak lenni.

Az ember természete szerint hosszú és békés életre vágyik. Nagyböjt idején érdemes eltűnődni, számít-e a világi értelembe vett „békességesség" (azaz nyugalom) és a mérhető hosszúság. A nagyböjt a szemlélődés ideje, nem az okoskodásé. Nézzük hát, mit ír a Szentírás:

„Az igaz azonban, haljon meg bár idő előtt, nyugalomra talál. Mert a tisztes aggkort nem a hosszú élet adja, és nem az évek száma méri, inkább az ember bölcsessége az igazi ősz haj, s a szeplőtelen élet az igazi aggkor. Mivel kedvessé lett Isten előtt, szeretetet talált, és ő elvitte, mert bűnösök között töltötte életét, elragadta, hogy a gonoszság meg ne rontsa elméjét, s az álnokság meg ne tévessze lelkét. Mert a könnyelműség igézete homályba burkolja a jót, s a csapongó szenvedély megrontja az ártatlan szívet. Mivel hamar tökéletessé lett, hosszú időt töltött be. Mert lelke kedves volt Isten előtt, sietve kiragadta őt a gonoszság közepéből. A népek látták, de meg nem értették, és nem vették szívükre azt, hogy Isten kegyelme és irgalma vár szentjeire, és irgalmas látogatása választottjaira. Az igaz azonban, ha meghalt, megítéli az életben maradt gonoszokat, s a hamar tökéletessé lett ifjúkor a bűnös hosszú életét. Látják ugyanis a bölcsnek végét, de nem értik, mit rendelt felőle Isten, és miért helyezte őt az Úr biztonságba." Bölcs 4,7-17

Néhány példa, amely cáfolja a hosszabb élet = tökéletesebb élet felfogást: Lisieux-i Kis Szent Teréz 25 évet élt, s ezalatt megtett mindent, bár a világ szemében nem vitt végbe semmi különöset. Szent Johannát 12 éves korában látogatta meg először az Úr, 16 éves korában nyerte el a francia seregek főparancsnokságát, 18 éves korára pedig gyakorlatilag visszahódította Franciaországot, majd meghalt a máglyán. Szent Margitot királyi szülei hároméves korában adták át a domonkos nővéreknek, 12 éves korában tudva tett fogadalmat, 28 éves korában pedig egybekelt égi jegyesével. S hogy ne csak szenteket említsünk: Achilleus is a rövid, de dicsőséges életet választotta, s nem a tisztes, de lagymatag hosszút. Egyiküknek sem volt békés élete, mégis mindnyájan békére találtak.

Persze hosszú életű szenteket is találunk szép számban. Állhatatosnak lenni egy pillanatra vagy évtizedekig: mindkettő emberfelettien nehéz. Csak kegyelemből táplálkozhat. Az idő keveset számít.
„Hiszen egyikünk sem él önmagának, és egyikünk sem hal meg önmagának; amíg élünk, az Úrnak élünk, s ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Akár élünk tehát, akár halunk, az Úré vagyunk. Krisztus ugyanis azért halt meg és támadt fel, hogy a holtaknak is, az élőknek is Ura legyen. Miért ítéled meg hát testvéredet? És te miért veted meg testvéredet? Hiszen mindnyájan odaállunk majd Krisztus ítélőszéke elé. Mert írva van: ,,Élek én, mondja az Úr, minden térd meghajlik előttem, és minden nyelv magasztalja Istent'' [Iz 49,18; 45,23]. Így tehát mindegyikünk magáról ad majd számot Istennek." Róm 14,7-12

Jézus 3 évet tanított, s 33 évet élt. Ezalatt ért el mindent, ami összemérhetetlenül több és jobb, mint milliárdnyi hosszú emberélet megannyi gyümölcse.

Félelmetes, mennyi mindent tudunk a túlvilágról. Tudjuk, hogy a mennyben a szeráfok kórusa dicsőíti az Atyát, a tisztítótűzben az ideig tartó szenvedés is messze elviselhetetlenebb minden földi kínnál, hogy a pokol lángjairól ne is beszéljünk. Ha igazán áhítunk rá, megismerhetjük Jézus minden tanítását és életének lényeges mozzanatait, a Jelenések könyve pedig pontosan leírja végnapokat.

Honnan ez a mély és részletes tudás arról, amit egyikünk sem tapasztalt meg? Racionális - azaz evilági - síkon a Szentírásból, a hagyományból, és az egyházi tanításból, ezek rengeteg tapasztalatot, elmélkedést, logikai következtetést, vitát és kinyilatkoztatást sűrítenek össze, alkotnak kristállyá. Irracionális - azaz nem evilági - síkon minden, amit a tudunk, kegyelem. Isten felfedegeti titkait azok előtt, akik kedvesek számára. Isten számára pedig mindenki kedves. A kegyelem elnyerése ugyanakkor rajtunk is múlik. Befogadó, azaz kegyelmi állapotban kell lennünk. Egyéb adottságaink azonban itt nem játszanak szerepet. Az Úr titkait a maga szintjén megértheti az egyszerű és az iskolázott, a balga és az ügyes, a gyenge és az erős egyaránt. Aki megkapja a kegyelmet, az megkapja az isteni bölcsességet és a jézusi békét is. Ezért nem kell feltétlenül okosnak vagy intelligensnek lennünk ahhoz, hogy bölcsek legyünk. Sőt, világi okosságunknak csak akkor van értelme, ha az a Teremtőre irányul és együtt nő alázatunkkal.

Ne az a cél lebegjen hát szemünk előtt, hogy önmagunkat művelve magunk legyünk egyre okosabbak, hanem Istent akarjuk megérteni, szemünket reá emeljük. A különbség árnyalatnyinak tűnik, de lényegbevágó.

A saját tudásbeli tökéletességére törő ember Istenhez akar hasonlítani, s ha ez sikerülne neki, már nem is lenne szüksége Istenre. Ő a tudás fáját ostromolja, az egyetlen tiltottat, míg az összes más kegyelem gyümölcsét, ami neki adatott, észre sem veszi. Szája kiszárad és keserű lesz a hiábavaló vágyakozástól.

Az Istent kereső ember elfeledkezik önmagáról, a tiltottat gondosan elkerüli. Nem is fantáziál róla, így oda tud figyelni az összes többi fa gyümölcsének ízére. Az ilyen ember előtt Isten felfedegeti titkait, s ezzel megízlelteti vele a mennyei béke ízét.

Melyikük kapott többet?

Mi Atyánk
Aki a mennyekben vagy
Szenteltessék meg a Te neved
Jöjjön el a Te országod,
Legyen meg a Te akaratod
Amint a mennyben
Úgy itt a földön is.
Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma
és bocsásd meg a mi vétkeinket
Miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek
És ne vígy minket a kísértésbe
De Szabadíts meg a Gonosztól.

Miért a Miatyánk a központi ima? Miért pont erről tudja mindenki, hogy személyesen Jézus tanította nekünk?

59 szó (az Ámen a 60.). 12 mondat. 275 betű. A "számmisztikának" itt vége, a struktúrát azért vizsgálhatjuk. A fenti bontásban (vö. sárga/fehér) öt szakasz. Egy apró, három testes, és egy filigránabb. Az öt szakasz összefoglalása: (1) Mi Atyánk; (2) a Te országod; (3) a Te akaratod; (4) Mindennapi kenyerünk; (5) Nem a bűnre. Szűrjük ki a redundanciákat. A következő egyenlőségekben, ha A = B, akkor A olvad B-be, de fordítva nem, azaz nem igazi egyenlőségről van szó, mint a matematikában.

Egyszóval:
(3) a Te akaratod = (2) a Te országod;
(4) Mindennapi kenyerünk = Jézus;
(5) Nem a bűnre = A végtelen jó = Isten;
(2) A Te országod = Te;
(1) Mi Atyánk = Jézus = Isten = Te.

Egyszóval!
Az ember persze képtelen erre a fekete lyuknyi sűrítésre. Összeroppan alatta, mint a fény. De vágyhat rá. Ez az, amire igazán vágyik. Aki Van, Aki egy: Isten.

– Kedves barátaim! Testvéreim! Legyetek üdvözölve a paradicsomban!

Az angyalok feszengve álltak volna, ha tudták volna, mi a feszengés. Így csak mosolyogtak, a bölcsek végtelen mosolyával. A Teremtő folytatta:

– A Lélek erejéből megalkottalak benneteket, a Fiú képére. Mindent megkaptatok, olyanok vagytok, mint én. Két képességetek azonban mégis hiányzik ehhez: nem alkothatjátok már meg a létet, s nem lehet más akaratotok, mint az enyém. Ha mást akarnátok, valamelyikünk lelke meghasadna. Mert szeretetből hoztalak benneteket a világra!

Lucifer, a legbölcsebb emelkedett szólásra. Először, a teremtmények közül.

– Atyám!

– Szólj csak, angyalok fejedelme!

– A világ még gyermek. Sok munka van hátra. Vethetünk-e veled? Énekelhetjük-e éneked az első szellőben? Bodoríthatjuk- e az első hullámot a tavak színén, simíthatjuk-e veled lankásra a dombokat? Ültethetünk-e veled?

– Igen! Én jó angyalom, pont ez a tervem veletek. Legyetek társaim a teremtés csodálatos mûvében. Mert holnap lesz nap és éjszaka, föld és kő, növény és állat, s végül...

- az Úristen elmosolyodott: végül, van egy meglepetésem is számotokra. Ültessetek hát velem!

– Bármit?

Az Úristen most mindentudó pillantásával Luciferre nézett, de ő állta a pillantását. A Teremtő mélyen elszomorodott szívében, olyan szomorúsággal, mely soha többé nem múlt el. Mégis, mivel szerette Lucifert, így válaszolt:

– Igen. Bármit!

Az angyalok munkához láttak hát. Lett nap, hold, csillagok. Lett kő, föld és víz. Felébredtek a halak, madarak, s a szárazföld jószágai. Végül az Úr lépett előre, s Ádámot, majd Évát szőtte meg. Mindenki mosolygott, de Lucifer mosolya már más volt. Az Úr szólt hozzá:

– Amiért saját fádat ültetted a paradicsom közepébe, figyelmeztetlek: ha az embertől nem tartod távol magad, utolsóvá teszlek az angyalok között!

Lucifer ekkor megtanulta, elsőként a teremtésben, mit jelent szégyenkezni.

************************************

– Megkaptad hát büntetésed! Hiába fáradtál hát, mert mást el nem értél, mint fáradtságot okoztál az embernek. Nagy utat kell majd bejárnia, s látszólag elbukik, de én elküldöm a Fiút, hogy hozzám vezesse az embert. Beleköltöztél a testébe, almád íze, melybe önként harapott, mindig szájában marad. De szívét betegséged nem érintheti, s a lelkét megszentelem, ott te semmit ne keress! Megadom emellett az embernek, hogy kiégethesse a tiszta lélekkel magából a salakot, melyet te plántáltál bele. Szenvedéssel teli munka lesz mindegyiknek, hogy kiégesse saját ördögét, de én elküldöm szolgámat, Keresztes Szent Jánost, hogy beszéljen nekik erről és örvendezzenek. Fiam pedig példát mutat nekik, s magára veszi a világ szenvedéseit. Most távozz, ördög, mert ez ezentúl a neved, s démonnak hívassanak, akik balgán téged követnek!

Lucifer ekkor megtanulta, elsőként a teremtésben, mit jelent gyûlölni. Tanítványokat szerzett.

************************************

Így volt-e, s így márvány-e ez az oszlop? Vagy elmém szüleménye, s pusztán semmi-levegő? Oszlopként építem, s remélem, Teremtőm, Tefeléd tör.

Mindig bunkó akartam lenni, ólmosbot, mely - bár elméletileg a Te nevedben - de nagyot üt a világon. Nyomot hagy, úgynevezett jó nyomot. Gyerekkoromtól rövid és dicsőséges életet akartam, mint Achilles, de Te neked sokkal szebb terved volt velem.

A nyáron megtanítottál, hogy ne magam edzzem testben-lélekben-elmében, s ne görnyedjek hétrét, csak Terád figyeljek egy kicsit, hisz' felülről jobban látni a végét. Nem akarok már acélrúd lenni, bár vissza-vissza esem, csak cső, minél vékonyabb fallal, s Feléd fordul eszem. Csak az irány a lényeg, a cső anyaga mindegy. A falvastagság és a hosszúság is mindegy. Összetörhet! - kiált a mérnök, elgörbülhet! - mondja a szerelő, nem bírja majd - véli a hivatásos gyűlölködő. De bírja, nem görbül és nem törik, s ha mégis, az se baj, a matériát, hosszt és erőt mind Te adatod legjobbjaiddal. Nekünk csak egy a dolgunk: a bel-felületre rakódó koszt pucolgassuk, azonnal, alaposan, kíméletlenül vakarjuk. Ne halasszuk! De van egy még fontosabb dolgunk is, hogy Rád forduljunk, pontosan, nem csak 99,999999 százalékosan. Ha pont beállunk, a másik pont adott, ahová kell, pontosan oda sugározzuk sugallatod.

Ha gyújtópont ez, vagy tölcsér a cső, a világ szemében nagyot teszünk, ha rövid, szűkül vagy törik, a világ okosai szemében elveszünk. Nem számít. Nem számít a hatás, a te kezedben van ez, a miénkben csak az irány. Mert végtelen jóságodban szabadságot adtál nekünk, teljes szabadságot adtál, hogy megválasszuk helyzetünk'. Helyzetünk, de nem helyünk, szerencsénk vagy anyagunk, ez a Te kezedben van, jobb után hiába loholunk. De nem csak jobb után, rosszabbat se akarjunk bután, az öncél aberrált, még ha alázat is az álca.

Hálát adok, mert elkészültem, s ha mennem kell, ha maradnom, megértem. Nem értem titkaid, s nem mindig értelek Téged, mégis köszönöm az iránytűséget. Végtelen könnyet, a Könyvet, társakat, Leghatalmasb Coriolis / mágneses erő.