Imasuli

- Emeljük fel szívünket! - Szól a pap; - Felemeltük az Úrhoz. - válaszolnak a hívek. De hogyan is történhet ez a felemelés? Misehallgatás vagy ima közben gyakran azon kapom magam, hogy gondolataim máshol járnak. Világi problémákon, életem apró-cseprő ügyein, amelyeken nem tudok felülkerekedni, aggodalmaskodom vagy a megoldást fontolgatom. „Felemeltük az Úrhoz." - szólok, de nem vagyok képes megtenni. Elgondolkodtam már azon, ér-e valamit egyáltalán az ilyen ima. Valószínűleg jobb ima közben gondolkodni, mint ima nélkül, ellenben összehasonlíthatatlanul jobb lenne ima közben kiürülni a napi gondoktól és eltöltekezni Isten igéjével.

De mi is ez e kiürítkezés? A meditáció üressége, a buddhisták nirvánája, a megvilágosultság, vagy a sztoikusok szenvedélymentessége? Nem, ez a kiürítkezés nem öncélú, fő célja Isten, nem a tökéletes boldogság. A harmadik Isteni személlyel, a Szentlélekkel töltekezünk el. „Jöjjetek hozzám mind, akik fáradtak vagytok és terhet hordoztok, és én felüdítelek titeket. Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert én szelíd vagyok és alázatos szívű - és nyugalmat találtok lelketeknek." (Mt 11,28-29)

Szívünket ki kell ürítenünk, hogy felemelhessük. Nem lerázzuk magunkról a napi gondokat, hányaveti módon elhárítva a felelősséget, hanem elfeledkezünk egy időre róluk, hogy azután a Szentlélek erejéből felülkerekedhessünk rajtuk. Így, az Ige által tisztít meg minket a mennyei szőlőműves, hogy többet teremjünk. A több termés pedig a világban való tevékenységet, apró küldetésünk teljesítését jelenti, azaz a kiürítkezés átmeneti állapot, nem végcél. Olyan mint a nyelv, akkor sem felejtjük el, ha nem nyelvórán ülünk. Sőt, használat közben sajátítjuk el igazán.

Ez az egyetlen út, másképp a tövis közé hullott magokhoz leszünk hasonlatosak: „Mások pedig, amelyek a tövisek közé hullanak, azok, akik az igét hallják, de a világi gondok, a csalóka gazdagság és más dolgok kívánsága betölti őket, s ezek elfojtják az igét, így az terméketlen marad." (Mk 4,18-19)

Hiába van rengeteg dolgunk és elintéznivalónk, mégis szakítunk időt Istenre, sőt leginkább ilyenkor szakítunk rá. Időt szánunk azokra, akik hozzánk fordulnak segítségért. Hiába érezzük, hogy kevesünk van, mégis adunk belőle, sőt ilyenkor adunk a leginkább. Így lesz az irracionálisnak tűnő egyedül racionális. Hatalmas csapda, ha a széles utat választjuk, és elhitetjük magunkkal: nekem már nincs erre időm, nincs erre erőm, saját dolgomat sem tudom megoldani.

Így tudta Ábrahám megfogni a kardot, hogy feláldozza Izsákot, egyetlen fiát. Így kiapadhatatlanok a szentek jótéteményei, így tud a Szűzanya felfoghatatlanul sok kérést meghallgatni, gondot magára venni. Emeljük fel hát szívünket, hogy elférjen benne Isten terhe, s az eggyel több teher könnyebb legyen, hordozható legyen. „Mert az én igám édes, és az én terhem könnyű." (Mt 11,30)

Mi Atyánk
Aki a mennyekben vagy
Szenteltessék meg a Te neved
Jöjjön el a Te országod,
Legyen meg a Te akaratod
Amint a mennyben
Úgy itt a földön is.
Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma
és bocsásd meg a mi vétkeinket
Miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek
És ne vígy minket a kísértésbe
De Szabadíts meg a Gonosztól.

Miért a Miatyánk a központi ima? Miért pont erről tudja mindenki, hogy személyesen Jézus tanította nekünk?

59 szó (az Ámen a 60.). 12 mondat. 275 betű. A "számmisztikának" itt vége, a struktúrát azért vizsgálhatjuk. A fenti bontásban (vö. sárga/fehér) öt szakasz. Egy apró, három testes, és egy filigránabb. Az öt szakasz összefoglalása: (1) Mi Atyánk; (2) a Te országod; (3) a Te akaratod; (4) Mindennapi kenyerünk; (5) Nem a bűnre. Szűrjük ki a redundanciákat. A következő egyenlőségekben, ha A = B, akkor A olvad B-be, de fordítva nem, azaz nem igazi egyenlőségről van szó, mint a matematikában.

Egyszóval:
(3) a Te akaratod = (2) a Te országod;
(4) Mindennapi kenyerünk = Jézus;
(5) Nem a bűnre = A végtelen jó = Isten;
(2) A Te országod = Te;
(1) Mi Atyánk = Jézus = Isten = Te.

Egyszóval!
Az ember persze képtelen erre a fekete lyuknyi sűrítésre. Összeroppan alatta, mint a fény. De vágyhat rá. Ez az, amire igazán vágyik. Aki Van, Aki egy: Isten.

Világot teremtő Úr, hálát adok neked, hogy Jézus 2000 évvel ezelőtt jött el. Mert eljöhetett volna a világ végén is, avagy mily helyénvaló lett volna, ha a világ nagy kiáltással összedől a Golgota hegyén. Mert mi is tarthatja össze, ha kigyilkoltuk belőle a Teremtőt?

De Te végtelen bölcsességedben másképp rendelkeztél, hogy minden nap ujjongjunk. Mert minden nap szembesülünk a világ nyomorúságával, de abban a tudatban, hogy a Te keresztáldozatod végessé tette ezt. A megtestesülésed történelmi időkbe való helyezése pedig meghívott bennünket, áldott nemzedékeket, az áldozatodhoz való hozzájáruláshoz.

Így válhat a világ kínja szenvedéssé, s így lehetnek boldogok a szenvedők. Nem mazochizmus ez, hisz ó, hogy kerüljük a kínt, s hányszor-számtalanszor óvnak meg bennünket őrangyalaid. De ha úgy rendelkezel, bele kell nyugodnunk, másképp belerokkanunk.

Egyetlen Isten, azokért fohászkodom, akik csak a szenvedésig jutnak. Fogantatásukkor beléjük lehelt végtelen lelked szenvedéssé alakítja ugyan a kínt, melyet az állat is érez, de ide bezárulnak. Csupán emberektől, szerektől vagy pénztől várják a gyógyulást, pedig hogy megmondtad...

Nem figyeltek rád örömükben, életük teljében, s nyomorúságukban már nem tudják magukban felszítani a terádfigyelés hetedig érzékét. S ha a szenvedésben ember, szer és pénz immáron nem segít, örök lelkük összetörik a kíntól, hisz boldogságra teremtetett.

Ha az ember virraszt vagy böjtöl, beteg vagy haldoklik, átlátszóbbá válik. Ereje elhagyja, tervei semmivé foszlanak, már nem formálja, nem élvezi, csak elszenvedi a világot. De az átlátszóbbak jobban kell, hogy lássanak Téged, hisz saját vakító fényük alább hagy.

Kérlek Uram, vedd el még jobban szenvedőim és haldoklóim szabad akaratát, ha mégsem akarnak látni! Segíts nekik, hogy megnyithassák az eldugult csatornát, melyen mindig bőségesen áradó kegyelmed felszívódhat bennük. Oly nagyon szükségük van a te békédre, midőn testi ronccsá válva, bajoktól kínlódva, fájdalmaktól lassan szétesve, szobájuk és ágyuk börtönében szenvednek. Mutasd meg nekik kérlek, hogy csodálatos az ember, ámbár legyen rendes vegetatív működésétől is megfosztva. Örök lélek lakik benne, mely ujjong a Veled való találkozás örömén, békét adva végnek, szenvedésnek.

Még a hitüket megélőket is letaglózza néha a lelki szárazság. Letargia ez, döntésképtelenség, csőlátás a rosszra, megoldhatatlannak tűnő, fölénk tornyosuló problémák. A szükség közepén vagyunk, s nem tudunk segítséget kérni, még imánk is sekély.

Hibásak vagyunk-e a lelki szárazság kialakulásában? Általában igen, de nem feltétlenül, mint az Jób és maga Krisztus példája is bizonyítja.

A Mi Urunk Fiát is legalább kétszer ellepte a lelki szárazság. Az olajfák hegyén, midőn legyőzte az önmegváltás kísértését, majd amikor agóniájában így kiáltott: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?" Az elsőről köztudott, hogy Jézus ha csak egy pillanatra is, de megingott, a másodikról azonban soha nem gondoljuk, hogy istentagadás volna. Helyesen, de furcsa módon. Hiszen Teremtőnk soha nem hagy el minket, mi Őt annál inkább. Jézus azonban nem hagyta el Atyját, sőt, az ágra szegezve már nem csak tanítása és tettei, de teljes léte, ezer sebe kiáltott hűségéről.

A Végső Úr talán ilyesmit válaszolhatott fiának: „Eltávolodtunk, de nem én hagytalak el téged. Te vállaltál közös sorsot az engem elhagyó emberekkel. Nem saját bűnöd, de minden bűn és az ősbűn miatt, amelyet magadra vettél. Te ne félj, csak rövid időre nélkülözzük egymást. Én attól el nem zárkózom, aki hozzám vágyik."

Lelki szárazság. A tünetek világosak, de mi az ok? Tanítónk szavai pontosak: ilyenkor a Szent Lélek Isten hagy alább bennünk. Ezt megelőzi vagy követi földi létfeltételeink sorvadása is. Éltetőnk nem csak harmadik személye, de a minket éltető fizikai dolgok által is gondoskodik rólunk. Lelki szárazság idején ezeket is nehezebben hasznosítjuk. Van étel, de nincs étvágy, a mozgás segíthetne, de lusták vagyunk rá, nőnek a betegség életesélyei.

S mi a teendő? Ima s kivárás. Felületesen nézve semmittevés, valójában állhatatosság. Élünk a jobb pillanatainkban lefektetett vonalak mentén, nem ilyenkor hozunk nagy döntéseket. Korábbi nagy döntéseinket nem másítjuk meg, mert a kísértés pillanatai ezek. Abban a biztos tudatban, hogy csak rövid ideig kell nélkülöznünk Szerető Rokonunkat. Mert bár a paradicsom óta nem látjuk Őt és szolgáit, miután a kerubokat őrnek állította, titkon őrangyalait is utánunk küldte, hogy vigyázzák minden lépésünket.

A szenvedés misztériumát nem érthetem, de a hitem talán ad annyi erőt, hogy szembenézzek vele. Látom a keresztre szögezett Krisztus többórás haldoklását, érzem a széttárt karok fenségét, tudom a Megváltó végső győzelmét.

Nem szeretem, de értem a katona halálát a csatatéren. A szétzúzott, csonka testek a rombolás értelmetlensége mellett mindig láttatnak valamit a vitézség, a bátorság, a helytállás étoszából is.

Ijeszt, de át tudom élni a gyilkos indulatot. A vérben forgó szemek, az elborult agyak áldozatai könnyen azonosíthatják szenvedésük okait, és utol is érhetik őket - rossz esetben a bosszúval, jó esetben a megbocsátással.

Szorongással tölt el, hogy látom a betegségek pusztító, embert őrlő erejét. De látom a betegek küzdelmét, a családok, a barátok helytállását is; a szenvedésben formálódó közösségi kapcsolatok erejét.

Érteni vélem, mit üzensz mindezekkel, Uram.

De nem értem, nem tudom és nem akarom érteni az éveken át szenvedésre ítélt gyerekek sorsát. Akiket kitartóan, rendszeresen, elszántan vernek és kínoznak hónapokon, éveken át. Az ausztriai lányét, akit a saját apja húsz éven át pincében tart fogva, és több ezerszer megerőszakol. Az amerikai fiúét, akit társai hokiütővel erőszakolnak meg, sokszor, hónapokon át.

Ugye ilyen nincs, Uram?

Ugye ezek csak a bulvármédia perverz kitalációi? Ugye becsukhatjuk a szemünket és a fülünket, amikor ezekről hallunk? Ugye megmenekülhetünk ezektől a rémképektől...?

Az ilyen szenvedésben nincs semmi felemelő, semmi értelmes, semmi hősies. Ilyenkor nem csak az áldozat testét, hanem a személyiségét, az ítélőképességét, a lelkét, a méltóságát - s úgy tűnik, istenképmás-mivoltát is - szétroncsolja az őrület hosszú időn át tobzódó, módszeres kegyetlensége.

Uram, Téged megkorbácsoltak és átszögezték a kezeidet. De Téged nem vertek a szüleid éveken át, és Téged nem erőszakoltak meg hokiütővel. Hol vagy, amikor ezek a szörnyűségek történnek az áldozatokkal? És miért nem könyörülsz a tetteseken? Miért engeded át őket a sátánnak?

Vagy visszakérdezel, hogy mi hol vagyunk ilyenkor? Hogy miért nem halljuk pincébe zárt lány sikoltozását? Hogy miért nem gondolunk arra, hogy felelősek vagyunk azért is, ami a szomszéd házban történik? Hogy miért nem kérdezzük meg, kikkel és merre kóborolnak szokatlanul hallgatag gyermekeink? ...tanítványaink? ...osztálytársaink?

Hogy szorosabbra kell fűznünk a kapcsolatainkat a körülöttünk élőkkel? Hogy fel kell támasztanunk közösségeink hálózatát, amiből nem szabad kihullani hagynunk egyetlen társunkat sem?

Ha ezt akarod, miért ilyen borzalmas módon adod tudtunkra?

Mit üzensz ezekkel a szörnyű sorsokkal, Uram?

Valamit elronthattunk, mert a tavaly elültetett kis évelő növény idén tavasszal már nem nyílt ki a kertünkben.

Pedig gondosan utánanéztünk: mennyi napot, mennyi nedvességet, milyen talajt kedvel. Igyekeztünk ezeknek megfelelően gondozni. Figyeltünk rá, próbáltuk szeretni, aztán most mégis itt kókadozik; barnán, élettelenül.

Talán valamiről mégis megfeledkeztünk. Kell lennie még valamilyen szempontnak, valami titkos trükknek, ami nem szerepelt a mellékelt rövid leírásban, amit nem mondtak el az áruda eladói és amit nem találtunk az interneten sem.

De az is lehet, hogy nem feledkeztünk el semmiről. Megtettünk mindet, ami tőlünk telt - de ez kevés volt. Mert nem tudunk elég jól szeretni a magunk erejéből. Isten nélkül nem tudunk jól szeretni; még egy növényt se.

Uram, segíts, hogy jól szeressünk!