Imasuli

Jobb márpedig az embernek huszonévesen halni, serdületlen gyerekként aljasul meggyilkoltatva lenni, vagy elhajtott magzatként meg sem látni a Legkörültekintőbb Teremtő gyönyörűszép világát, mint kerülni a Te reánknézésedet. Jobb az embernek a víz alatt, a rózsának mélysötét szobában, mint minékünk a Te kegyelmed nélkül.

Bűnösként is szeretem magamat, hiszen szeretve vagyok. Mégis van egy szervem, amely érintetlenül tiszta, amelyet nem tud a világ, annak ura, de még saját bűnöm se bemocskolni. A lelkem, melyet meg sem mutathatok, s amelyet a Te szentlelkedből szabtál ki énnékem, érzi és ujjong Alkotójának üdvözítő akaratán, azon a karrieren, amelyről mégolyvérmes nagyratörőként sem álmodhatok.
„Én is világot hódítani jöttem”, de már hálát adok, hogy csak ritkán akarok. Hálát adok tehát minden sikerületlen pályázatért, minden meg sem válaszolt állásjelentkezésért, minden tán értelmemmel igazságtalan bukásért. Így neveled a nemigazit Igazi Karrieristává.

„És választa tizenkettőt, hogy vele legyenek, és hogy kiküldje őket prédikálni, És hatalmuk legyen a betegeket gyógyítani és az ördögöket kiűzni.” (Mk3,14) Már nem kutatom, benne vagyok-e a nyerő tizenegyben, vagy szurkolóként, stadiontakarítóként kell gazdagítsam a Te csapatod. Csak benne lehessek, neked szurkoljak, ne irigykedjek a bajnokokra, s piszoártakarításra vágyjak a csatárszerep helyett, felmosórongyra a kamerák helyett! Vedd el becsvágyamat, kérlek!

Végül könyörgök azokért a testvéreimért, akik meg vannak győződve 11-be válogatottságukról, pedig ezüstpénzért tizenkettedikké váltak, vagy tizenharmadikként ülnek a cserepadon, hiún reménykedve a Te soha le nem sántuló focistáid sérülésében, piros lapjában. Kegyelmezz azoknak is, akik azt hiszik, szurkolhatnak egyszerre a Mi csapatunknak, a cserejátékosoknak és az ellenfélnek. Vezéreld szívüket, világosítsd elméjüket, hogy a te róluk tükröződő ragyogásod kergesse s hunyorogtassa a „fényhozót”!

„Apa a munkahelyén van.” „Apa nem csúnya, apa szép!” „Az én apukám a legerősebb és mindent tud.” - Amikor kisgyermekünk szájából ilyeneket hallunk, ráadásul látjuk a gyermeki naivitásában mély meggyőződését, s a pici még engedelmes is hozzá, tulajdonképpen egy gyermek Miatyánkot hallunk. Halljuk magunkra szállni, messze méltatlanul. Félelmetes ennek a gyermeki hitnek a szilárdsága és tisztasága. Megdöbbentő, hogy a magunk felnőtt érettségében mennyivel kevésbé tudjuk átélni és mondani, azaz ténylegesen hinni a Miatyánk kötött szövegét.

Ha legfőbb imánk közben, egy percre megpróbálunk újra kisfiúnak vagy kislánynak lenni, és a papához, apához, apuhoz szólni, jobban megéljük az imát. Az alázatot így nem szokatlan ünneplő ruhaként próbáljuk magunkra ölteni; a kisgyermek felnőttre utaltságát és bizalmát olyan természetességgel viselhetjük, mint saját bőrünket. Talán ennek az őszinte, gyermeki Istenre hagyatkozásnak a lelkületét próbálta Jézus nekünk adni, amikor így szólt hozzánk: „Bizony, mondom nektek: aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint a gyermek, nem jut be oda.” (Lk 18,17)

Az isteni család nem csonka, a keresztények jó része Szűz Máriát tiszteli égi édesanyjaként. Csodálatos és emberi elmével szinte megérthetetlen ez a frigy: a Teremtő Ősok gyengéden, egyenrangú szövetségre lép teremtményével, őt is részesévé teszi az Istenfiú világrajövetelének. Az egyetlen való Isten látogatása nem olyan, mint a görög mítoszok Zeuszának kiruccanása Ióhoz, és a többi földi szépasszonyhoz. Zeusz akciója az önzés és a hatalommal való visszaélés magasfoka, a mi Atyánk cselekedete pedig az önzetlenségé és a hatalom szeretetteli megosztásáé.

Végül a család nem csak szülőkből áll, hanem megszámlálhatatlan testvérből, unokatestvérből, közeli és távoli rokonból. Ezeket a családi kötelékeket hagyta ránk örökül legidősebb bátyánk, amikor közénk született, testvéreinek szólított minket, végül az utolsó vacsorán vérét vérünkkel vegyítette. Így teljes Isten országa, az egyház. Így hasonlít sokkalta jobban a természet és Isten törvényei szerint való földi családra, mint a társadalmi viszonyok és emberalkotta törvények szabályozta földi királyságra, hát még modern demokráciára. Ezt a minőségbeli különbséget nem értette Heródes, amikor trónját féltve megölette a betlehemi gyerekeket, ez a meg nem értés volt Pilátus tragédiája, amikor Jézus királyságáról faggatózott.

Éljünk hát szeretet szabályozta családban, s ne törvény szabályozta államban. Gyermekként, s ne felnőttként szólítsuk Atyának Teremtőnket, Családfőnket.

Jézus szerint ez a nyolc boldogság egyike. De hát ez érthetetlen. Ki örül annak, hogy üldözik. Vagy valamiféle keresztény birka-mazochizmust állít Krisztus elénk példaként? Nem.

A tisztaság és a szentté válás első lépése a kis bűnöktől való megszabadulás. Ez néha nagyon nehéz (pl. torkosság, vagy paráznaság), de legalább egyértelmű; elég olyan egyszerű szabálykönyvekhez nyúlnunk, mint a tízparancsolat. Igen ám, de az ördög kísértő munkája itt nem ér véget, a jó úton elindult embereknél furfangosabb trükkökkel próbálkozik. Ráadásul nem könnyen azonosítható rossz képében jön (pl. csábító étel, nő/férfi), hanem amúgy Istenhez közel álló lény szájába, vagy saját elménkbe kelti kísértő gondolatait.

Péter Jézushoz: te vagy a messiás, koronázzunk királlyá. Boldog Batthány Strattman Lászlóhoz egyik gyermeke: Apuci, te egy igazi szent vagy. Válasz: Távozz tőlem sátán, ill. ki se ejts ilyet többé a szádon. Miért ne? Hiszen emberi logikával jogos. Be is jött, Jézus király lett, Batthyány pedig boldoggá.

Azért ne, mert törekednünk kell szentnek lenni, de óvakodnunk kell attól, hogy szentek legyünk. Törekednünk kell szentnek lenni abban az értelemben, hogy halálunk után Isten országába kerüljünk, de óvakodnunk kell attól, hogy szentek legyünk, azaz annak tekintsenek, azzá avassanak bennünket.

Ez talán az egyik legnagyobb kísértés annak az embernek, aki nagyjából túl van a piszlicsáré bűnökön, és megindult az úton Isten felé. Ezért nem nyit vitát Jézus, azaz nem kezd el érvelni Péternek: „tudod, én nem is vagyok olyan híres, az általam tett csodákban én csak amolyan közvetítőféle vagyok, de azért ez rendes tőled." Ezzel automatikusan elgondolkodna a dolgon, nem annyira Pétert győzködné, mint magát. A kísértő gondolat befészkelné magát elméjébe, s sokkal nehezebb lenne onnan kikergetni, mint be sem engedni. Batthyány sem akar eljátszani a gondolattal, mi lenne, ha ő szent lenne. Pedig nem lenne rossz nem? Herceg és az ország első főura, imádott 11 gyermekes apa, nemzetközileg elismert orvosprofesszor 4 szakvizsgával, meg még szent is. Ez aztán a karrier!
Nem, az igazi szentek sose akartak azok lenni, azaz élvezni a szenteknek kijáró egyházi és világi elismerést.

Talán ezért bölcs dolog az egyház részéről, hogy gyakran néhány száz év késéssel, de garantáltan az illető halála után néhány évtizeddel avat szentté embereket. Talán ezért bölcs dolog Isten részéről, hogy gyakran pont az egyház rövidlátó tagjai üldözik életükben a legnagyobb szenteket (pl. Jeanne d'Arc, enyhébb formában Pio atya).

Hiszen a piszlicsáré bűnökön túljutott és a nyolcadik boldogságparancsot ismerő emberek azt könnyen felfogják, miért jó az, ha az egyház ellenségei üldözik őket. Mert jó úton járnak. De miért üldözik őket az egyház jóindulatú, csak amúgy kissé rövidlátó tagjai? Talán pont azért, nehogy kísértésbe essenek, és szentek akarjanak lenni.