Imasuli

December huszonnegyedike környékén rendszeresen zaklat a gondolat, hogy vajon hányan és hányan lehetnek szerte a Földön, akik nem tudják, mit jelent adni; nem a szoros értelemben vett mozdulatról van szó, hanem egy lelki tartalomról, magatartásról.

Bármi profanizálás nélkül elmondható, hogy az emberi viszonyrendszerek igen egyszerű folyamatokban működnek: adok és kapok. Érzelmet, gesztust, szavakat (ide tartoznak a tárgyak is, de ez most a legkevésbé fontos). Akkor érezzük jól magunkat, ha egy kimondatlan, íratlan egyensúly keletkezik: úgy érzem, hogy bármiféle kényszer, vagy erőltetettség nélkül kapok a körülöttem lévő emberektől, ebből pedig erőt merítek, hogy én is adhassak. Még egyszer mondom: érzelmeket, gesztusokat, szavakat. Az az ember sosem fog mosolyogni, akire a társai (családja, felesége, tanára) nem mosolyog. (Lazán ide kapcsolódik az, amit egyszer egy író mondott: „Minden embernek szüksége van arra, hogy más embereknek szüksége legyen rá.")

Úgy vettem észre, hogy napjainkban sokan torz mintákat követnek, ami az adok-kapok magatartást illeti. Nem tudom megérteni például azokat az embereket, akik csak kivenni akarnak ebből az egészből. A világból, a másik emberből. Akik csak azt a kérdést teszik fel: „Jó, de ÉN mit kapok?", és sohasem azt, hogy „Mit tudok adni/hozzátenni?" Ezek a kérdések tetszőleges élethelyzetben behelyettesíthetők: munkában, családban, bármilyen nexusban. Való igaz, hogy az individuum korát éljük, individuális karrierben gondolkodunk - a pályakezdők is általában azt a kérdést teszik fel, hogy „Mennyit kapok?". Hogy milyen munkáért, azt többnyire mindegy is. Kivenni akarunk a rendszerből, és felhalmozni. Lelki gyökerek híján az talán megtart.

Karácsonykor fontos ezen gondolkodni: mit jelent adni és kapni. Érzelmi szinten, és társadalmi szinten, mert ez a kettő a legfontosabb. A tárgyi része csak a ráadás.

Ebben kérlek, hogy segíts Uram.