Imasuli

December huszonnegyedike környékén rendszeresen zaklat a gondolat, hogy vajon hányan és hányan lehetnek szerte a Földön, akik nem tudják, mit jelent adni; nem a szoros értelemben vett mozdulatról van szó, hanem egy lelki tartalomról, magatartásról.

Bármi profanizálás nélkül elmondható, hogy az emberi viszonyrendszerek igen egyszerű folyamatokban működnek: adok és kapok. Érzelmet, gesztust, szavakat (ide tartoznak a tárgyak is, de ez most a legkevésbé fontos). Akkor érezzük jól magunkat, ha egy kimondatlan, íratlan egyensúly keletkezik: úgy érzem, hogy bármiféle kényszer, vagy erőltetettség nélkül kapok a körülöttem lévő emberektől, ebből pedig erőt merítek, hogy én is adhassak. Még egyszer mondom: érzelmeket, gesztusokat, szavakat. Az az ember sosem fog mosolyogni, akire a társai (családja, felesége, tanára) nem mosolyog. (Lazán ide kapcsolódik az, amit egyszer egy író mondott: „Minden embernek szüksége van arra, hogy más embereknek szüksége legyen rá.")

Úgy vettem észre, hogy napjainkban sokan torz mintákat követnek, ami az adok-kapok magatartást illeti. Nem tudom megérteni például azokat az embereket, akik csak kivenni akarnak ebből az egészből. A világból, a másik emberből. Akik csak azt a kérdést teszik fel: „Jó, de ÉN mit kapok?", és sohasem azt, hogy „Mit tudok adni/hozzátenni?" Ezek a kérdések tetszőleges élethelyzetben behelyettesíthetők: munkában, családban, bármilyen nexusban. Való igaz, hogy az individuum korát éljük, individuális karrierben gondolkodunk - a pályakezdők is általában azt a kérdést teszik fel, hogy „Mennyit kapok?". Hogy milyen munkáért, azt többnyire mindegy is. Kivenni akarunk a rendszerből, és felhalmozni. Lelki gyökerek híján az talán megtart.

Karácsonykor fontos ezen gondolkodni: mit jelent adni és kapni. Érzelmi szinten, és társadalmi szinten, mert ez a kettő a legfontosabb. A tárgyi része csak a ráadás.

Ebben kérlek, hogy segíts Uram.

A Kultúra és Vallásközi Párbeszéd Pápai Tanácsai által kiadott ideiglenes állásfoglalásban a pápai tanácsosok nem ítélték el kategorikusan az Új Korszak eszmeiségét. (Legalábbis nem annyira, amennyire a magamfajta bigott hívô várta volna.) Ehelyett hosszú tíz oldalakon keresztül méltatták azokat, akik bár nem értek (f)el a Jézuskinyilatkoztatta tökéletes hitre, lelki érzékenységük segítségével túljutottak a materializmus sekélységén. Rájöttek, hogy van élet az anyagon túl; az ember több mint molekulák véletlen összjátéka, avagy férfi és nő ösztöne.

Úgy képzelhetjük el ezt, mintha oszlopot kezdenénk építeni faragott, egyenként is mestermû kövekbôl. Alapja az emberi test és szellem, az Isten által alkotott romlatlan személy, amelynek különleges adottsága, hogy vágyódik a tér-idő kötöttségbôl Alkotója felé. Az oszlop egyre nô, egyenesen tör fel. A régi szilárdság már csak ábránd, visszaút nincs: a visszaépítés retardáltság, a nem előre maga a halál.

Mégis, valami csodálatos történik. Minél magasabbra nő az oszlop, minél mívesebbek kövei, minél jobban eggyé illeszkednek, annál jobban csökken a tömegük. Az égbe törő oszlop légiesedik. A legszebb levegőoszlopok csúcsát csodálatos oszlopfô koronázza, harmóniába olvadva másik levegôoszlopokkal. A mennyezetet, amit tartanak, csak homályosan sejtjük, de kell, hogy legyen, hiszen ez illeszti össze az oszlopfôket, ebben nyerik el végső értelmüket.

Ahogy nő az egyik, eleinte gyönyörűnek látszó oszlop, s már majdnem elérünk csúcsához, furcsa dolog történik: az építő spiritusz megromlik. Egyes oszlopok a kisebb hibáktól eltekintve egyenesek és függôlegesen maradnak, s eljutnak a mennyezetig. Ám a spiritiszták oszlopai hirtelen ferdén építik magukat tovább. Minél ferdébben és minél nagyobb igyekezettel, annál hamarabb dôlnek össze. A statikai tarthatatlanság jól látszik alulról és felülrôl: csak a magát torzulva építő oszlop nincs tudatában tettének.

A bálványimádás és az újpogányság, a New Age azok a tanok, amelyek elferdítik és összedöntik az oszlopot. A pápai dokumentum szerint valóban elôrelépést jelentenek a materializmusból, de ha az egészet figyelmesen elolvassuk, világosan elkülöníthetô a torzulás. Levegôoszlopunk tetejére végsô stabilitást adó lezárás helyett bandzsa oszlopfô kerül. Mindenben lakó kozmikus lehelet a szentháromságos Szentlélek helyett, személytelen kozmikus energia az értünk halt személyes Isten helyett, ősrobbanásos univerzális tudat az öröktôl fogva létezô, végső ok és cél Teremtő helyett. Végső soron Krisztus tagadása.

Az egyházatyák, a keresztények statikusai már százszor és ezerszer leírták-rajzolták-tanították, mi az állékony, s mi nem. Mégis, sokak szerint már csak néhány szép, régi, kiérdemesült oszlop tartja elérhetô magasságban már nem is létezô mennyországot. Pedig mi is odaépíthetjük a magunkét, bár a zárókövet csak az építô tudja beilleszteni. A Mindenhatónak úgy tetszett, hogy ne márványra, sôt még mészkôre se építse országát, hanem ránk, málladozó falaknak sem nevezhetô levegôlényekre, melyek fuvallattól semmivé lesznek, mégis az univerzumot tartják!

Nagy a küldetésünk: nemcsak szívvel, ésszel is kerüljük a világ sustorgását és a hamis próféták tanait! S legfôképp ne féljünk: az egyetlen valóban Szabad Kômûves kiigazította még a legbandzsább oszlopokat is. Egyszer, s mindenkorra.

Amikor a túlpartra értek, a gadaraiak vidékére, elébe jött két
megszállott. A sírokból jöttek ki, nagyon veszélyesek voltak, ezért
senki sem mert azon az úton járni. S azok íme, így kiáltottak: ,,Mi
közünk hozzád, Isten Fia? Azért jöttél ide, hogy idő előtt gyötörj
minket?'' Messze tőlük egy nagy disznócsorda legelészett. A démonok
kérlelték őt: ,,Ha kiűzöl minket, küldj a disznócsordába.'' Azt mondta
nekik: ,,Menjetek.'' Azok kimentek és belebújtak a disznókba. És íme,
lezúdult az egész konda, le a meredekről a tengerbe, és megfulladtak a
vízben. A kondások pedig elfutottak a városba, és hírül vittek
mindent, a megszállottakkal történteket is. És íme, az egész város
kijött Jézus elé. Amikor meglátták őt, kérlelték, hogy menjen máshová
a határukból.

Mt 8,28-34

Furcsa dolog démonoktól tanulni, most mégis ezt ajánlom! Annyiban ugyanis érdemes megfigyelni viselkedésüket, hogy ők tudnak valamit. Míg mi csak homályosan sejtjük, ők színről-színre ismerik Jézust. Tudják, hogy nincs mellébeszélés, ellenállás, szavára engedelmeskedniük kell. Nem vitatják. Jogaikra hivatkoznak, de milyen jogai vannak annak, aki a legfelsőbb angyali rend tagjaként fellázadt teremtője ellen? Így hát ehhez sem ragaszkodnak túlságosan. (És mi? Milyen jogai vannak annak, akit csak kicsit tett kisebbé az angyaloknál, saját képére formált, s mégis, minden egyes önkéntes bűnével az antikrisztus képére formálja magát?)

Tudják viszont, mi végső menedékük: kérnek! Kérnek ők, akik Isten náluk kevésbé bűnös teremtményeit aljasul gyötrik, a sátánt szolgálják, akiknek egyetlen vágya az ember hűtlenné tétele. Ráadásul - a kiskori énem és az állatvédők meghökkenésére - egy szerencsétlen disznócsordát szemelnek ki maguknak.

És mégis: hiába ártatlan a disznó, bűnös az ember, s maga a bűn a démon, Jézus még vele is könyörületes. Nem állítja sarokba gyerekeit, akármennyire is rászolgáltak. Mert gyerekei.
De miért kellett menniük valahova? Ez már csak spekuláció. Talán azért, mert ha meghal hordozójuk, ők is megszabadulnak. De hová? A pokolba feltehetően nem, hiszen ez mégis csak rosszabb helynek tűnik a malac-laknál. A mennyországba sem valószínű. Marad a tisztítótűz. Ez Jézus transzfer-kegyelmének valódi értelme.

S mi mégsem merünk kérni?

Világot teremtő Úr, hálát adok neked, hogy Jézus 2000 évvel ezelőtt jött el. Mert eljöhetett volna a világ végén is, avagy mily helyénvaló lett volna, ha a világ nagy kiáltással összedől a Golgota hegyén. Mert mi is tarthatja össze, ha kigyilkoltuk belőle a Teremtőt?

De Te végtelen bölcsességedben másképp rendelkeztél, hogy minden nap ujjongjunk. Mert minden nap szembesülünk a világ nyomorúságával, de abban a tudatban, hogy a Te keresztáldozatod végessé tette ezt. A megtestesülésed történelmi időkbe való helyezése pedig meghívott bennünket, áldott nemzedékeket, az áldozatodhoz való hozzájáruláshoz.

Így válhat a világ kínja szenvedéssé, s így lehetnek boldogok a szenvedők. Nem mazochizmus ez, hisz ó, hogy kerüljük a kínt, s hányszor-számtalanszor óvnak meg bennünket őrangyalaid. De ha úgy rendelkezel, bele kell nyugodnunk, másképp belerokkanunk.

Egyetlen Isten, azokért fohászkodom, akik csak a szenvedésig jutnak. Fogantatásukkor beléjük lehelt végtelen lelked szenvedéssé alakítja ugyan a kínt, melyet az állat is érez, de ide bezárulnak. Csupán emberektől, szerektől vagy pénztől várják a gyógyulást, pedig hogy megmondtad...

Nem figyeltek rád örömükben, életük teljében, s nyomorúságukban már nem tudják magukban felszítani a terádfigyelés hetedig érzékét. S ha a szenvedésben ember, szer és pénz immáron nem segít, örök lelkük összetörik a kíntól, hisz boldogságra teremtetett.

Ha az ember virraszt vagy böjtöl, beteg vagy haldoklik, átlátszóbbá válik. Ereje elhagyja, tervei semmivé foszlanak, már nem formálja, nem élvezi, csak elszenvedi a világot. De az átlátszóbbak jobban kell, hogy lássanak Téged, hisz saját vakító fényük alább hagy.

Kérlek Uram, vedd el még jobban szenvedőim és haldoklóim szabad akaratát, ha mégsem akarnak látni! Segíts nekik, hogy megnyithassák az eldugult csatornát, melyen mindig bőségesen áradó kegyelmed felszívódhat bennük. Oly nagyon szükségük van a te békédre, midőn testi ronccsá válva, bajoktól kínlódva, fájdalmaktól lassan szétesve, szobájuk és ágyuk börtönében szenvednek. Mutasd meg nekik kérlek, hogy csodálatos az ember, ámbár legyen rendes vegetatív működésétől is megfosztva. Örök lélek lakik benne, mely ujjong a Veled való találkozás örömén, békét adva végnek, szenvedésnek.