Imasuli

A szenvedés misztériumát nem érthetem, de a hitem talán ad annyi erőt, hogy szembenézzek vele. Látom a keresztre szögezett Krisztus többórás haldoklását, érzem a széttárt karok fenségét, tudom a Megváltó végső győzelmét.

Nem szeretem, de értem a katona halálát a csatatéren. A szétzúzott, csonka testek a rombolás értelmetlensége mellett mindig láttatnak valamit a vitézség, a bátorság, a helytállás étoszából is.

Ijeszt, de át tudom élni a gyilkos indulatot. A vérben forgó szemek, az elborult agyak áldozatai könnyen azonosíthatják szenvedésük okait, és utol is érhetik őket - rossz esetben a bosszúval, jó esetben a megbocsátással.

Szorongással tölt el, hogy látom a betegségek pusztító, embert őrlő erejét. De látom a betegek küzdelmét, a családok, a barátok helytállását is; a szenvedésben formálódó közösségi kapcsolatok erejét.

Érteni vélem, mit üzensz mindezekkel, Uram.

De nem értem, nem tudom és nem akarom érteni az éveken át szenvedésre ítélt gyerekek sorsát. Akiket kitartóan, rendszeresen, elszántan vernek és kínoznak hónapokon, éveken át. Az ausztriai lányét, akit a saját apja húsz éven át pincében tart fogva, és több ezerszer megerőszakol. Az amerikai fiúét, akit társai hokiütővel erőszakolnak meg, sokszor, hónapokon át.

Ugye ilyen nincs, Uram?

Ugye ezek csak a bulvármédia perverz kitalációi? Ugye becsukhatjuk a szemünket és a fülünket, amikor ezekről hallunk? Ugye megmenekülhetünk ezektől a rémképektől...?

Az ilyen szenvedésben nincs semmi felemelő, semmi értelmes, semmi hősies. Ilyenkor nem csak az áldozat testét, hanem a személyiségét, az ítélőképességét, a lelkét, a méltóságát - s úgy tűnik, istenképmás-mivoltát is - szétroncsolja az őrület hosszú időn át tobzódó, módszeres kegyetlensége.

Uram, Téged megkorbácsoltak és átszögezték a kezeidet. De Téged nem vertek a szüleid éveken át, és Téged nem erőszakoltak meg hokiütővel. Hol vagy, amikor ezek a szörnyűségek történnek az áldozatokkal? És miért nem könyörülsz a tetteseken? Miért engeded át őket a sátánnak?

Vagy visszakérdezel, hogy mi hol vagyunk ilyenkor? Hogy miért nem halljuk pincébe zárt lány sikoltozását? Hogy miért nem gondolunk arra, hogy felelősek vagyunk azért is, ami a szomszéd házban történik? Hogy miért nem kérdezzük meg, kikkel és merre kóborolnak szokatlanul hallgatag gyermekeink? ...tanítványaink? ...osztálytársaink?

Hogy szorosabbra kell fűznünk a kapcsolatainkat a körülöttünk élőkkel? Hogy fel kell támasztanunk közösségeink hálózatát, amiből nem szabad kihullani hagynunk egyetlen társunkat sem?

Ha ezt akarod, miért ilyen borzalmas módon adod tudtunkra?

Mit üzensz ezekkel a szörnyű sorsokkal, Uram?