Imasuli

Ifjú koromban úgy éreztem, mindent meg tudok csinálni. Akkor még magamra voltam büszke, most már tudom, hogy a Te Szent Lelked nagyobb hővel fűti a fiatalokat. Aki néha szórakozik, de alapvetően hivatását keresi, vigyázz a Te erődre. Aki buliban lángol, az kiereszti a meleget.

Ahogy idősebb lettem, adtál nekem néha kudarcokat is. Egy nem sikerült nyelvvizsgát, egy bukott vizsgát az egyetemen, egy munkahelyi kudarcot. Apróságok ezek, hiszen ettől még jó tanuló voltam, sikeres. Mégis, már nem makulátlanul jó. Túléltem mindegyiket, de megtanultam, hogy az erőm és ügyességem nem végtelen. Még az én kicsi horizontomban is nagyon is látszanak a korlátai. Azt azonban még nem sejtettem, hogy mindez egy nagyobb, hosszabb tanításod része.

Az utóbbi években vett rajtam erőt az időszakos lelki szárazság. Nevezhetném depressziónak is, de nem nevezem, mert nincsenek szervi vagy lelki okai. Egyáltalán nincs oka, egyszer csak jön. Hihetetlen mélyre zuhanok, nincs kedvem dolgozni, senkivel találkozni, legszívesebben csak bámulnék ki az ablakon. Tevékeny alkatként ez borzasztóan zavar, ifjú koromban csak lázas, gyenge betegként jutottam ilyen állapotba.

Három okból is azt gondolom, Te küldöd reám ezeket az időszakokat. Az első, hogy kipróbálj. Én nem vagyok erős szent, hogy a te szenvedésed egy parányi morzsáját is tudnám hordozni, nem vagyok hős sem, hogy életemet, vagy akár kényelmem egy parányi morzsáját is fel tudnám ajánlani neked. Az aszkétaságom is nagyon korlátos, az érted fogadott böjtjeimben rendben megbukok. Végtelen jóságodban te mégis adsz nekem próbát, akkorát, amekkorát még el tudok viselni: ember maradok-e a lelki szárazságban. A második ok az, hogy nincs ok. A világ minden történésének végső oka csak Te vagy. Isten. Szuverén, önmagában létező, akitől minden keletkezett. Logikátlanul, szeretetből. A harmadik ok maga a Te személyes, felém irányuló mérhetetlen szereteted. Hiszen tudod, hogy ha nincs erőm, csak a te erőd tud mozgatni. Márpedig mozogni kell. Az is vigasztal, hogy szentjeidet is „kínoztad" a lelki szárazsággal. Keresztes Szent János gyönyörűen írt róla (bocsásd meg, hogy már annyiszor idéztem, de még mindig nem olvastam el!)

De hogy tudod rajtam keresztül is a Te akaratodat érvényesíteni, ha egyszer semmi erőm? Hiszen nincs már vágyam útra, csak a te utadra. Régen messze akartam jutni bármely látszólag jó úton. Később a te utadon akartam továbbjuttatni az emberiséget egy mérföldkővel. Hiszen azt ígérted, hogy hegyeket is elmozgathatunk. Mára kezdem megtanulni az első leckét. Próbálom hozzászoktatni magam a gondolathoz, hogy ne aggódjak, ha végig egy kövön ücsörgök, csak a te utadon legyen az egy útszéli kövecske!

Tegnapelőtt rengeteg erőm volt. Előtte kicsit beteg és gyenge voltam, meglepett az erőd, amit éreztem magamban. Egész nap tevékenykedtem, hasítottam a munkát, minden ügyem jól sikerült. Mégis, kétszer is agresszívvá váltam, erőd teljében azt hittem, erőm teljében vagyok. Ettől a gőg bűnébe estem. Erőd elhagyott, s tegnap már vánszorogni sem bírtam.

Köszönöm, hogy segítettél megfejteni a titkot! Most már tudom, miért szenvedek. Azt is tudom, nem az erő számít, hanem a lelkület. Kérlek, hogy amit eszemmel annyi idő után a Te kegyelmedből felértem, a szívembe is plántáljuk be együtt, hogy soha ki ne radírozhassa más gondolat, a csüggedtség érzése! Hálát adok neked, nagy Pszichológus, hogy annyit foglalkozol velem, s hogy 38 év után végre megértettem az első leckét. Dicsérlek Uram, szeretlek mindenek felett, s hálást adok Neked a látszólag rosszért, amit rám bocsátasz.

Mármint az állatoknak. Gyermekkoromban mindig megdöbbentem ezen: hogyan lehet, hogy korán elhalálozott kutyusunkkal sosem találkozom többet, még a mennyben sem, ahol minden szomorúságunkat feledjük. Pedig a kis keverék tacskó nagyon jó és hűséges volt. Konrad Lorenzet olvasva tovább fokozódott értetlenségem.

A 146. zsoltár körülbelül azt mondja, az állatok nem csak hiszik, de „tudják" is Istent: „Ő ad enni az állatoknak, a hozzá kiáltó hollófiókáknak." Miért nem lehet hát az állatoknak részük az örök életben? A Rómaiakhoz írt levél megadja a választ:

„Mert a teremtett világ sóvárogva várja, hogy Isten fiai megnyilvánuljanak.

Hiszen a teremtett világ hiábavalóságnak van alávetve, nem önként, hanem az által, aki alávetette a reménység ajándékozásával.

Mert a teremtett világ is felszabadul majd a romlottság szolgaságából Isten fiai dicsőségének szabadságára.
Tudjuk ugyanis, hogy minden teremtmény együtt sóhajtozik és vajúdik mindaddig."

A teremtett világ tehát a múlandóságnak van alávetve, nincs benne lélek, ha egy élőlény meghal, por és hamu lesz, semmi más. Szörnyű belegondolni ebbe, ha emberi szemmel nézzük. Az ember szemét folyamatosan a jövőre emeli, sorsát fürkészi. Az állat a jelenben él, számára más a valóság, az elmúlás gondolata egyszerűen nem foglalkoztatja. (Ez persze csak filozofikus szinten igaz, a gazellát nagyon is foglalkoztatja az elmúlás gondolata, amikor az oroszlán a bozótból ráveti magát.)

Az ember Isten képre teremtetett, azaz kiemeltetett a hiábavalóság vastörvénye alól. Reményt kapott a romlás, szolgaság alóli felszabadulásra, ez Isten fiainak dicsősége. Sóhajtozunk és vajúdunk mi is, hiszen a Teremtőt csak tükörben, homályosan láthatjuk, de ez a vajúdás gyümölcsöt is hoz. Ennek nem más a záloga, mint maga az Élet, Jézus Krisztus.

Ez a reménység tehát az emberiség megkülönböztető jegye az állatvilágban, nem az eszközhasználat, vagy az absztrakt gondolkodás képessége. A remény kegyelemmel váltható életre, ami mindenkire szüntelenül árad, csak le kell hívnunk.

Csodálatos Atyám! A Te hatalmad azért is csodatévő, mert nem értem. Nem értem, hogy miért adsz szenvedést, ha örömöt szánsz nekem és mindenkinek, de a belém plántált telelked által a legmélyebben érzem, hogy így a legjobb. Szívemmel érzem, eszemmel tudom, ha néha oda tudok figyelni Rád, könyvedben olvasom.

Pedig én még valószínűleg határozottnak számítok embertársaimhoz képest, mérlegelek, döntök, ritkán bánom meg. Őértük is könyörgök hát!

Mégsincs annyi erőm, hogy szenvedést kérjek, mint szentjeid közül annyian. Bizonytalan vagyok mindig, hogy jót teszek-e a te kifürkészhetetlen szemedben, vagányságom, lazaságom, vicceim vagy éppen túlzott bigottságom hol lépik át a határt. Mikor adom el a lelkem egy jó poénért vagy egy kis plusz dicsőségért, jövedelemért? Még azt sem tudom, jót teszek-e, vagy csak a pokolhoz vezető széles út köveit követem.

S annyiszor erőltetem az általam vélt jót, görcsös, hiábavaló, elkevélyítő emberi erőfeszítéssel. Naponta lépem át elveimet, másokat lesajnálva, vagy észre sem véve, lelkizve, de nem lélekből élve.
Emelkedett pillanataimban a vértanúságot is vállalom - álmaimban, miközben kényelmemet arasznyival sem csökkentem.

Mégis tudom, hogy az én totális bizonytalanságomból a Te csodatévő erőd által a legősibb bizonyosság lesz. Ne adj nekem nagyobb keresztet, mint amennyit gyöngén el tudok hordozni, de gyávaságomból szülessen a Te bátorságod, földi okoskodásomból a Te bölcsességed, restségemből a Te szent szorgalmad, véges önző begubózásomból végtelen, magamegalázó kiáradásod.

Áradj ki hát belém! Milyen jó, hogy végtelen a Te erőd, elmossa az elképzelhetlenül sok szennyet. Milyen jó, hogy végtelenül finom a Te figyelmed, és meghagyja és felerősíti az általunk tett véges jót.

Fordítsd át hát gyengeségeimet a te erőddé, de azt is add meg kérlek, hogy minél kevesebb átfordítanivalód legyen!

Rohanás a folyamatos „nincs időm" érzés. Futás a szülészetre, rohanvást-letevés az óvodában, majd indul a saját hajtás. Kíméletlen verseny a munka- és parkolóhelyekért, beosztásért, nyugdíj kiegészítésért. Rohanvást eltemettetés. Az M7-es és a „menekülőút hálózat" a rohanási iskola magasfoka, a szavakban elkövetett gyilkosságok száma az egeket ostromolja. A rohanás már nem egy-egy fontos cél elérését szolgáló kivételes kényszerstratégia, hanem életmód és -érzés. Jó ez valamire?

Nagyszerű mű a rohanásról Kundera Lassúsága, Michael Ende Momoja. Az élet szigorát még nem oly komolyan vevő olasz külvárosi közösségben öltönyös, szürke urak tűnnek fel. Az emberek idejével kereskednek. Léptük nyomán a kedélyes családi kifőzdéből gyorsétterem lesz, a kedves kókler idegenvezetőből médiasztár. Max Weber A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme c. könyvében leírja, hogyan lett a kényelmes középkori kereskedőből fáradtságot nem ismerő, puritán vállalkozó. Számunkra is itt kezd érdekesebbé válni a dolog világ botorsága felett való lamentálásnál: vállalkozónk már üdvösségét látja a hangyaszorgalmú munkálkodásban.

Válasszuk el a bróker rohanását a Szentek rohanásától. Az előbbi célja földi, az utóbbié mennyei.

A bróker rohan a pénz után. Jacuzzi, Jeep, villa és Hawaii lebeg a szeme előtt. A professzor rohan a publikációk és a tudományos címek után. A vérmesebbje Nobel díjra vágyik. A tehetségtelen ember álmaiban Rózsadomb, szolgahad, Kiskegyed főinterjú szerepel. Ez az önigazoló, görcsös törekvés valahol tiszteletre- de inkább sajnálatra méltó. Mindenesetre önző. Ez az ismérve. Elhomályosítja a Kegyelmes Urunk ígérte örök életet, talmi jószágokkal takarja el a végtelen szerelem forrását. Ezek fétissé válva csigalassúsággal odébb vándorolnak az Istent és minket összekötő egyenes vonalából, s mi szemünket rájuk függesztve utánuk ballagunk.

A Szent is rohan, de ő az üdvösség után. Nem a sajátja, hanem másoké után. Hajnalban kelő, évtizedekig napi 16-18 órát gyóntató szentek. A virrasztást böjttel kötik össze, vagy évtizedekig alig esznek. Ilyen Pio atya gyóntatása, Batthyány-Strattman László gyógyítása. E rohanásban már nem ők élnek többé, hanem Jézus él bennük.

De rohant e legfőbb Mesterünk? Jézus is rohant, három éve volt, hogy tanítson, gyógyítson, szervezze egyházát. Ugyanakkor meg is állt, elvonult, imádkozott. Mi is álljunk meg, a fétisek helyett nézzünk örök Doktorunkra. Megszűnik aggodalmunk, nem félünk már az infarktustól és a stressztől, kicsit lelassulunk, egy röpke fohász visszaadja erőnket a rohanáshoz. A böjt kiváló eszköz erre. Egytől óvakodjunk: nehogy letérjünk annak útjáról, Aki Van. Míg felé rohanunk teljes erőnkből, nem csalatkozunk.

Zárjunk el néhány kommunikációs csatornát. Megfulladunk az információban, de tudásunk elenyészik. Hagyjuk a szórólapokat, írjuk ki levélszekrényünkre, takarjuk le a tévét, hagyjuk otthon a mobilt. Isten nem színes hirdetésben vagy csatolt üzenetben szólít meg minket. Hagyjunk neki is kommunikációs csatornát. A csöndet.

Ma lehet a legtöbb rohanó. Brókeres e rohanás, bár igazán nem tudhatjuk, hiszen csak ez harsány és magamutogató. Óriásplakátokról, oldalas hirdetésekről mosolyog ránk. Stimuláló tablettát szed és squashol, hogy műmosolyát és műsikerét fenn tudja tartani. A szentek rohanása szerény, de serény. Ritkán vesszük észre saját rohanásunk közben, egy hiteles pappal találkozva, egy gyermek szemében, vagy egy ismeretlen egyetlen szavában.