Imasuli

Minden jámbor Szentírás-olvasónak szemébe tűnik, hogy az ószövetség sok helyen szinte csöpög a vértől. Az erőszakos jelenetek előfordulása nem is, de durvasága vetekszik a mai beteg elmék által gyártott horrorfilmekkel. Amikor a hivvita Hémor fia meggyalázza Dínát, Jákob lányát, az idegen nép megbánja és jóvá akarja tenni bűnét. Törvény szerint megkérik a lányt, nagy nászajándékot adnak, szövetséget kötnek a zsidókkal és körülmetélkednek. A zsidók azonban harmadnapon felrúgják a szövetséget, lemészárolják a férfiakat, a nőket és gyerekeket rabszolgaságba viszik. (Ter, 34).

Ez a tett nehezen fér össze a mi megbocsátó Isten képünkkel. Judit Istenhez fohászkodva lefejezi Holofernészt, az ellenség vezérét, amint a leírásból kitűnik, szent tettként. Amikor Dávid vonakodik megölni a legyőzött ellenséges királyt, maga a próféta teszi meg, hiszen emlékszik a mózesi törvényre: „Azokban a városokban azonban, amelyeket birtokul nyersz, egyáltalában senkit se hagyj életben, hanem hányd kard élére a lakosokat, tudniillik a hetitákat, az amoritákat, a kánaániakat, a perizitákat, a hivvitákat és a jebuzitákat, úgy ahogy az Úr megparancsolta neked..." (MTörv 20, 16)

Mi hát a magyarázat? Először maga a törvény folytatása ad választ: „...hogy meg ne találjanak tanítani titeket arra, hogy elkövessétek mindazokat az utálatosságokat, amelyeket ők cselekedtek isteneiknek, s vétkezzetek az Úr, a ti Istenetek ellen." Felhozhatjuk a kor más kultúráját is, ahol az emberéletet még nem mai értékkel mérték. Közelebb járunk a lényeghez, ha a bűn és bűnhődés viszonyát nézzük az ószövetségi időkben: nem jött még el Krisztus, aki a bűneinket eltörölte. Lehet, hogy a lemészárolt népek végső soron üdvösségüket nyerték el azzal, hogy megkapták jogos büntetésüket. Az igazi kulcs persze Jézus, aki újjáalkotott mindent, megadva Péternek és az egyháznak a feloldozás hatalmát. Nincs szükség többé az erőszakra, ez az a béke, amit Krisztus adott övéinek.

Nem csak egy békés ember jópéldájáról van szó, hanem arról, hogy soha többé nem kell erőszakhoz folyamodnia Isten kiválasztottjainak. Valóban: amikor Péter kardot ragad a getszemáni kertben, mestere megfeddi. Sokan értik félre ezt a békét, s tesznek szemrehányást Istennek, amikor békés szándékaik ellenére is erőszak éri őket. Azt, hogy békén hagynak minket, Jézus sohasem ígérte. Sőt. A nyolc boldogságban azoknak adja a mennyek országát, akik sírnak, akiket gyaláznak és üldöznek. Ezt azonban nem viszonozhatják a régi módon, mert Isten fiai békeszerzők, szelídek és irgalmasok.
Elítélhetjük-e a kiválasztott nép véres cselekedeteit? Semmiképpen, hiszen híven követték az Igazságos Bíró törvényét. De az Igazságot az Egyszülött Fiú újjáalkotta, s az Ő nekünk adott békéje, az erőszak kényszerétől való megszabadulás egyike felmérhetetlen ajándékainak.

"Az egész előretervezett passiójáték már nem játék többé, minden egyes jelenete leképeződik a való életben, mindennapjaik szerves részévé válik anélkül, hogy ennek tudatában lennének."
[A Jezsuita Blog teljes cikke itt olvasható]

"Elkezdődött. Újraéljük Krisztus szenvedését, átélve, hogy értem, helyettem és miattam tette. Holott én nem kértem."
[A Vallásos Ábrándozók cikke itt olvasható]

Jézus Krisztus ugyanaz tegnap és ma: mindörökké; KK&TT: Stációk (Zebegény)
[A Reakció két nagyheti bejegyzése: itt és itt]

"Nyilvánvaló, hogy a helyükön kezelt értelmezések közül több is megfér egymás mellett. Ám az, hogy a karácsonyból a téli fény, a húsvétból a nyúl és a tavasz ünnepe lesz, nem csak jelentésváltozás; veszteség is. Lélek és hit tűnik el az ünnepeinkből."
[A Fontolva Haladó blog teljes cikke itt olvasható]

"Míg a karácsony elsősorban családi körben, a születés, az új élet örömében, addig a húsvét inkább a templomban, a közösségben zajlik. Talán ez az egyik legnagyobb különbség, és ezért is kötődik kevesebb családi hagyomány a húsvéthoz. Sok kereső embert nem a karácsonyi éjféli misére hívok, hanem a nagyhétre, mert úgy gondolom, hogy az élet legfőbb kérdéseire a nagyheti liturgiában kaphat választ."
[A Heti Válasz 2008 húsvéti interjúja Horváth Zoltán plébánossal]

Az ünnepeken gyakran végiggondoljuk az eredeti eseményeket. Húsvét tájékán Krisztusunk szenvedését. Mint minden szavának és tettének, ennek is mélységesen mély a jelentése. Megérthető az egyszerűeknek is, de egyben hatalmas titkokat rejt. Az egyik ilyen titok, miért nem vitázott Jézus vádlóival, miért nem védekezett. Miért hallgatott az, aki Názáretben a lincshelyzet közepén nemes egyszerűséggel „áthaladt közöttük és eltávozott", aki farizeusok fondorlatos csapdáit mindig könnyedén romba döntötte, aki még a sátán logikusnak hangzó kísértéseit is könnyedén megcáfolta? Miért hallgatott az utolsó éjszakán, amikor könnyedén megszégyeníthette volna vádlóit? A magyarázat kézenfekvőnek tűnik: ha megvédi magát, nem teljesíti be az Atya akaratát. De emellett más oka is lehetett. Világosabbá válik a dolog, ha a kérdést így fogalmazzuk meg: mi volt a különbség a hitvitákban győzedelmes, betegeket gyógyító és végtelenül erős Krisztus és az utolsó éjszaka végtelenül gyönge Krisztusa között?

A különbség a Getszemáni kertben magára vett bűnök terhe. A becsületes bűnös nem védekezik vádlói előtt, ha tudja, valóban elkövette a bűnt. Ehelyett vall. A becsületes ártatlan vádlott védekezik minden erejéből, mint az Szent Johanna tette hónapokig tartó, kimerítő perében. Urunk ugyanakkor se nem vallott, se nem védekezett. Nem szavazott igennel vagy nemmel saját perében, egyszerűen tartózkodott. Mivel bűnt nem követett el, nem vallhatott maga ellen. Mivel magára vette bűneinket, mégis bűnös volt, ezért nem védekezhetett. Az emberiség minden bűne végtelenül nyomhatta az isteni vállalkat, sokkal inkább fájhatott, mint a korbácsütések és a töviskoszorú. A beteg, szenvedő ember nem képes annak a teljesítménynek a töredékét sem nyújtani, amit egészséges korában. Jézus saját hibáján kívül, de szabad akaratából végtelenül beteg és szenvedő volt. Talán ereje sem volt már megmenteni magát, hiszen ereje az Atyától eredt, s saját tisztasága, bűntelensége, imája nyitott neki csatornát. Jézusnak előző éjszakai döntésével lemondott erről az erőről. Ezek után csak egy lehetősége maradt: hallgatni és tűrni értünk.

Az emberi történelem szellemi harcnak is tekinthető, ami a mi Urunk és e világ ura között zajlik. A háború kimenetele felülről garantált, de a csaták megnyerése rajtunk, esendőkön áll. A vesztett csaták pedig igencsak fájdalmasak: szenvedéssel, halottakkal, s ami még annál is rosszabb, örök halottakkal, azaz elkárhozott lelkekkel jár. A katonák mi vagyunk, hogy kihez állunk, afelől dönthetünk, de a két parancsnok és tisztjeik könnyen összetéveszthetőek. Jobban mondva az ördög és démonai nagyon igyekszenek ugyanolyan uniformist ölteni, mint a világmindenség teremtője.

Szegény ördög először összetévesztette a csatát a háborúval. Amikor hadüzenet nélkül elcsábította Évát és Ádámot, fogadni mernék, a háború győztesének gondolta magát. Eltelt néhány ezer esztendő, s Isten fia mindhalálig-engedelmessége által visszanyerte nekünk, amire magunktól képtelenek voltunk.

A hazugság atyja tombolt. Majd lecsillapodott, s újat gondolt. Mivel ahhoz silány, hogy alkosson, szokása szerint Isten műveit mérgezte meg, s fordította az Ő képére formált teremtmény ellen. Elsőként a tudományt, másodikként a tiszteletet, harmadikként a rendet.

Az első újkori csatában imígyen duruzsolt néhány nem feltétlenül rossz szándékú, de krónikusan uniformiskeverő testvérünk fülébe: „Elavult már ez a vakhit... Van Isten? Látta valaki? Meg tudjátok fogni, mérni?" Volt oly balga, aki elfelejtette, hogy még Mózes sem bírta el Isten látását, s aki elhitte, hogy meg lehetne mérni a Megmérhetetlent, ha tényleg lenne. Az alvilági hazugság hihető volt, a balgáknak más balgák hittek, s a sátán duruzsolásából megszületett a pozitivizmus: csak az van, amit meg lehet fogni, mérni, vizsgálni. (Az érdekes módon keveseknek tűnik fel, hogy a szerelmet sem lehet megtapogatni, mégis van.) A tudományt ma is sok felületes ember a hit ellenségének tartja, ennek emblematikus figurája Giordano Bruno, illetve az, ahogy az ő történetét széles körben „ismerik". A kémia is adott egy löketet: középkori tudományfelfogástól eltérően sikerült mesterségesen szerves anyagot előállítani. Az „anima" létezése megdőlt, s ettől sokan bizonyítottnak vették, hogy nincs is lélek. Sátán nyert.

De mégsem volt tökéletes a győzelme. Isteni képre formáltságunk, a bennünk lévő jó erősebb a mesterkedésnél. A lélek létezése, s ezzel Isten nem lett totálisan megtagadva. A második újkori csatát felvilágosodásnak hívjuk. (Fejlődik sátán úr is: immár nem nyakatekert fogalmakat használ, mint 'pozitivizmus'. 'Felvilágosodás' - mily szép szó, ki ne örvendezne már hallására is.) S az uniformiskeverők megint elfelejtették, hogy a „felvilágosodáshoz" a „fényt" - nevéhez híven Lucifer hozta. Isten, az Abszolút, sokak fejében helyet cserélt a ferdítés és hazugság atyjával, a relatívval. Az Isten-tisztelet immár csak belterjes, avítt vallásoskodóknak való, a felvilágosultak a másságot tisztelik. Ha valaki Istent szidja, káromkodik, az menő, legyen az illető segédmunkás vagy miniszterelnök. De próbáljuk csak a másságot szidni, máris a nyakunkon a hazánkban még csak ébredező, de immár EU jogszabályok által is felkent had, amelynek ezúttal nem „Politikai Rendőrség", hanem „Politikai Korrektség" van az autójára festve. Nincs megingathatatlanul Isten felé irányuló lélek, csak szabadon forgolódó szellem - szól a duruzsolás. Jin-jan. Sátán nyert.

Azaz mégsem egészen. Másképp hogyan is lehetne még mindig megtagadni pl. a fegyveres szolgálatot lelkiismereti okokból. A bukott angyal végül mérhetetlen orcátlanságában Teremtőnk fő műve iránt lendült támadásba. Ez maga a teremtés, a rend, a struktúra. A teremtés erői bomladoznak, de „a tudósok vitatkoznak a globális felmelegedésről és annak antropogén okairól". A teremtmények hullanak (óránként 3-4 faj, ez a természetes kihalási ráta kb. ezerszerese), „de hát mindig is volt fajkihalás". Néhány másodpercenként éhenhal egy embertársunk, „de ezt majd megoldja a gazdasági növekedés, hajtsunk csak jobban!".

A harmadik újkori csata mindennél pusztítóbbnak ígérkezik, s ennek vagyunk most tanúi. Az ember elveszettnek érzi magát a törvényrengetegben, médiauralomban, információözönben. A dezinformáció hatékonyan tombol: elég egy 20 perces műsor a „Júdás evangéliumról", hogy újabb tömegek kételkedjenek az általunk vallott négyben - miközben azt sem tudják, hogy az egy kizárja a négyet, vagy fordítva. Elég egy jó de perverz író, aki Da Vinci kódot alkot saját anyagi dicsőségére, s milliók kezdenek el kételkedni nem csak a mi Urunk kereszthalálában és feltámadásában, de történelmi létében is. Minden összekeveredik, az ember rohan, hajt, majd apátiába zuhan. A belé ültetett kiirthatatlan jó még érzi a rosszat, de már nem tudja, hol keresse. A bűn struktúráinak rabigája világi szemmel nézve lerázhatatlan. Nincs már Haynau vagy ÁVÓ, aki ellen forradalmat lehetne szervezni, az ellenség mi magunk vagyunk.

A sátánnak harmadszorra sem sikerült kiölni a lelket az emberből, alkot hát lélektelen struktúrákat: hadsereget, bürokráciát, multikat. Ne hagyjuk, hogy eluralkodjanak rajtunk, még ha adnak is fegyvert és kitüntetést, űrlapot és pályázati pénzt, szép autót és munkahelyet is! Szerezzük vissza a hatalmat magunk felett!

Hogy felajánlhassuk a mindenség Urának, mert övé az ország, a hatalom és a dicsőség, mindörökkön örökké!