Imasuli

Jobb márpedig az embernek huszonévesen halni, serdületlen gyerekként aljasul meggyilkoltatva lenni, vagy elhajtott magzatként meg sem látni a Legkörültekintőbb Teremtő gyönyörűszép világát, mint kerülni a Te reánknézésedet. Jobb az embernek a víz alatt, a rózsának mélysötét szobában, mint minékünk a Te kegyelmed nélkül.

Bűnösként is szeretem magamat, hiszen szeretve vagyok. Mégis van egy szervem, amely érintetlenül tiszta, amelyet nem tud a világ, annak ura, de még saját bűnöm se bemocskolni. A lelkem, melyet meg sem mutathatok, s amelyet a Te szentlelkedből szabtál ki énnékem, érzi és ujjong Alkotójának üdvözítő akaratán, azon a karrieren, amelyről mégolyvérmes nagyratörőként sem álmodhatok.
„Én is világot hódítani jöttem”, de már hálát adok, hogy csak ritkán akarok. Hálát adok tehát minden sikerületlen pályázatért, minden meg sem válaszolt állásjelentkezésért, minden tán értelmemmel igazságtalan bukásért. Így neveled a nemigazit Igazi Karrieristává.

„És választa tizenkettőt, hogy vele legyenek, és hogy kiküldje őket prédikálni, És hatalmuk legyen a betegeket gyógyítani és az ördögöket kiűzni.” (Mk3,14) Már nem kutatom, benne vagyok-e a nyerő tizenegyben, vagy szurkolóként, stadiontakarítóként kell gazdagítsam a Te csapatod. Csak benne lehessek, neked szurkoljak, ne irigykedjek a bajnokokra, s piszoártakarításra vágyjak a csatárszerep helyett, felmosórongyra a kamerák helyett! Vedd el becsvágyamat, kérlek!

Végül könyörgök azokért a testvéreimért, akik meg vannak győződve 11-be válogatottságukról, pedig ezüstpénzért tizenkettedikké váltak, vagy tizenharmadikként ülnek a cserepadon, hiún reménykedve a Te soha le nem sántuló focistáid sérülésében, piros lapjában. Kegyelmezz azoknak is, akik azt hiszik, szurkolhatnak egyszerre a Mi csapatunknak, a cserejátékosoknak és az ellenfélnek. Vezéreld szívüket, világosítsd elméjüket, hogy a te róluk tükröződő ragyogásod kergesse s hunyorogtassa a „fényhozót”!

A Kultúra és Vallásközi Párbeszéd Pápai Tanácsai által kiadott ideiglenes állásfoglalásban a pápai tanácsosok nem ítélték el kategorikusan az Új Korszak eszmeiségét. (Legalábbis nem annyira, amennyire a magamfajta bigott hívô várta volna.) Ehelyett hosszú tíz oldalakon keresztül méltatták azokat, akik bár nem értek (f)el a Jézuskinyilatkoztatta tökéletes hitre, lelki érzékenységük segítségével túljutottak a materializmus sekélységén. Rájöttek, hogy van élet az anyagon túl; az ember több mint molekulák véletlen összjátéka, avagy férfi és nő ösztöne.

Úgy képzelhetjük el ezt, mintha oszlopot kezdenénk építeni faragott, egyenként is mestermû kövekbôl. Alapja az emberi test és szellem, az Isten által alkotott romlatlan személy, amelynek különleges adottsága, hogy vágyódik a tér-idő kötöttségbôl Alkotója felé. Az oszlop egyre nô, egyenesen tör fel. A régi szilárdság már csak ábránd, visszaút nincs: a visszaépítés retardáltság, a nem előre maga a halál.

Mégis, valami csodálatos történik. Minél magasabbra nő az oszlop, minél mívesebbek kövei, minél jobban eggyé illeszkednek, annál jobban csökken a tömegük. Az égbe törő oszlop légiesedik. A legszebb levegőoszlopok csúcsát csodálatos oszlopfô koronázza, harmóniába olvadva másik levegôoszlopokkal. A mennyezetet, amit tartanak, csak homályosan sejtjük, de kell, hogy legyen, hiszen ez illeszti össze az oszlopfôket, ebben nyerik el végső értelmüket.

Ahogy nő az egyik, eleinte gyönyörűnek látszó oszlop, s már majdnem elérünk csúcsához, furcsa dolog történik: az építő spiritusz megromlik. Egyes oszlopok a kisebb hibáktól eltekintve egyenesek és függôlegesen maradnak, s eljutnak a mennyezetig. Ám a spiritiszták oszlopai hirtelen ferdén építik magukat tovább. Minél ferdébben és minél nagyobb igyekezettel, annál hamarabb dôlnek össze. A statikai tarthatatlanság jól látszik alulról és felülrôl: csak a magát torzulva építő oszlop nincs tudatában tettének.

A bálványimádás és az újpogányság, a New Age azok a tanok, amelyek elferdítik és összedöntik az oszlopot. A pápai dokumentum szerint valóban elôrelépést jelentenek a materializmusból, de ha az egészet figyelmesen elolvassuk, világosan elkülöníthetô a torzulás. Levegôoszlopunk tetejére végsô stabilitást adó lezárás helyett bandzsa oszlopfô kerül. Mindenben lakó kozmikus lehelet a szentháromságos Szentlélek helyett, személytelen kozmikus energia az értünk halt személyes Isten helyett, ősrobbanásos univerzális tudat az öröktôl fogva létezô, végső ok és cél Teremtő helyett. Végső soron Krisztus tagadása.

Az egyházatyák, a keresztények statikusai már százszor és ezerszer leírták-rajzolták-tanították, mi az állékony, s mi nem. Mégis, sokak szerint már csak néhány szép, régi, kiérdemesült oszlop tartja elérhetô magasságban már nem is létezô mennyországot. Pedig mi is odaépíthetjük a magunkét, bár a zárókövet csak az építô tudja beilleszteni. A Mindenhatónak úgy tetszett, hogy ne márványra, sôt még mészkôre se építse országát, hanem ránk, málladozó falaknak sem nevezhetô levegôlényekre, melyek fuvallattól semmivé lesznek, mégis az univerzumot tartják!

Nagy a küldetésünk: nemcsak szívvel, ésszel is kerüljük a világ sustorgását és a hamis próféták tanait! S legfôképp ne féljünk: az egyetlen valóban Szabad Kômûves kiigazította még a legbandzsább oszlopokat is. Egyszer, s mindenkorra.

Ifjú koromban úgy éreztem, mindent meg tudok csinálni. Akkor még magamra voltam büszke, most már tudom, hogy a Te Szent Lelked nagyobb hővel fűti a fiatalokat. Aki néha szórakozik, de alapvetően hivatását keresi, vigyázz a Te erődre. Aki buliban lángol, az kiereszti a meleget.

Ahogy idősebb lettem, adtál nekem néha kudarcokat is. Egy nem sikerült nyelvvizsgát, egy bukott vizsgát az egyetemen, egy munkahelyi kudarcot. Apróságok ezek, hiszen ettől még jó tanuló voltam, sikeres. Mégis, már nem makulátlanul jó. Túléltem mindegyiket, de megtanultam, hogy az erőm és ügyességem nem végtelen. Még az én kicsi horizontomban is nagyon is látszanak a korlátai. Azt azonban még nem sejtettem, hogy mindez egy nagyobb, hosszabb tanításod része.

Az utóbbi években vett rajtam erőt az időszakos lelki szárazság. Nevezhetném depressziónak is, de nem nevezem, mert nincsenek szervi vagy lelki okai. Egyáltalán nincs oka, egyszer csak jön. Hihetetlen mélyre zuhanok, nincs kedvem dolgozni, senkivel találkozni, legszívesebben csak bámulnék ki az ablakon. Tevékeny alkatként ez borzasztóan zavar, ifjú koromban csak lázas, gyenge betegként jutottam ilyen állapotba.

Három okból is azt gondolom, Te küldöd reám ezeket az időszakokat. Az első, hogy kipróbálj. Én nem vagyok erős szent, hogy a te szenvedésed egy parányi morzsáját is tudnám hordozni, nem vagyok hős sem, hogy életemet, vagy akár kényelmem egy parányi morzsáját is fel tudnám ajánlani neked. Az aszkétaságom is nagyon korlátos, az érted fogadott böjtjeimben rendben megbukok. Végtelen jóságodban te mégis adsz nekem próbát, akkorát, amekkorát még el tudok viselni: ember maradok-e a lelki szárazságban. A második ok az, hogy nincs ok. A világ minden történésének végső oka csak Te vagy. Isten. Szuverén, önmagában létező, akitől minden keletkezett. Logikátlanul, szeretetből. A harmadik ok maga a Te személyes, felém irányuló mérhetetlen szereteted. Hiszen tudod, hogy ha nincs erőm, csak a te erőd tud mozgatni. Márpedig mozogni kell. Az is vigasztal, hogy szentjeidet is „kínoztad" a lelki szárazsággal. Keresztes Szent János gyönyörűen írt róla (bocsásd meg, hogy már annyiszor idéztem, de még mindig nem olvastam el!)

De hogy tudod rajtam keresztül is a Te akaratodat érvényesíteni, ha egyszer semmi erőm? Hiszen nincs már vágyam útra, csak a te utadra. Régen messze akartam jutni bármely látszólag jó úton. Később a te utadon akartam továbbjuttatni az emberiséget egy mérföldkővel. Hiszen azt ígérted, hogy hegyeket is elmozgathatunk. Mára kezdem megtanulni az első leckét. Próbálom hozzászoktatni magam a gondolathoz, hogy ne aggódjak, ha végig egy kövön ücsörgök, csak a te utadon legyen az egy útszéli kövecske!

Tegnapelőtt rengeteg erőm volt. Előtte kicsit beteg és gyenge voltam, meglepett az erőd, amit éreztem magamban. Egész nap tevékenykedtem, hasítottam a munkát, minden ügyem jól sikerült. Mégis, kétszer is agresszívvá váltam, erőd teljében azt hittem, erőm teljében vagyok. Ettől a gőg bűnébe estem. Erőd elhagyott, s tegnap már vánszorogni sem bírtam.

Köszönöm, hogy segítettél megfejteni a titkot! Most már tudom, miért szenvedek. Azt is tudom, nem az erő számít, hanem a lelkület. Kérlek, hogy amit eszemmel annyi idő után a Te kegyelmedből felértem, a szívembe is plántáljuk be együtt, hogy soha ki ne radírozhassa más gondolat, a csüggedtség érzése! Hálát adok neked, nagy Pszichológus, hogy annyit foglalkozol velem, s hogy 38 év után végre megértettem az első leckét. Dicsérlek Uram, szeretlek mindenek felett, s hálást adok Neked a látszólag rosszért, amit rám bocsátasz.

Mármint az állatoknak. Gyermekkoromban mindig megdöbbentem ezen: hogyan lehet, hogy korán elhalálozott kutyusunkkal sosem találkozom többet, még a mennyben sem, ahol minden szomorúságunkat feledjük. Pedig a kis keverék tacskó nagyon jó és hűséges volt. Konrad Lorenzet olvasva tovább fokozódott értetlenségem.

A 146. zsoltár körülbelül azt mondja, az állatok nem csak hiszik, de „tudják" is Istent: „Ő ad enni az állatoknak, a hozzá kiáltó hollófiókáknak." Miért nem lehet hát az állatoknak részük az örök életben? A Rómaiakhoz írt levél megadja a választ:

„Mert a teremtett világ sóvárogva várja, hogy Isten fiai megnyilvánuljanak.

Hiszen a teremtett világ hiábavalóságnak van alávetve, nem önként, hanem az által, aki alávetette a reménység ajándékozásával.

Mert a teremtett világ is felszabadul majd a romlottság szolgaságából Isten fiai dicsőségének szabadságára.
Tudjuk ugyanis, hogy minden teremtmény együtt sóhajtozik és vajúdik mindaddig."

A teremtett világ tehát a múlandóságnak van alávetve, nincs benne lélek, ha egy élőlény meghal, por és hamu lesz, semmi más. Szörnyű belegondolni ebbe, ha emberi szemmel nézzük. Az ember szemét folyamatosan a jövőre emeli, sorsát fürkészi. Az állat a jelenben él, számára más a valóság, az elmúlás gondolata egyszerűen nem foglalkoztatja. (Ez persze csak filozofikus szinten igaz, a gazellát nagyon is foglalkoztatja az elmúlás gondolata, amikor az oroszlán a bozótból ráveti magát.)

Az ember Isten képre teremtetett, azaz kiemeltetett a hiábavalóság vastörvénye alól. Reményt kapott a romlás, szolgaság alóli felszabadulásra, ez Isten fiainak dicsősége. Sóhajtozunk és vajúdunk mi is, hiszen a Teremtőt csak tükörben, homályosan láthatjuk, de ez a vajúdás gyümölcsöt is hoz. Ennek nem más a záloga, mint maga az Élet, Jézus Krisztus.

Ez a reménység tehát az emberiség megkülönböztető jegye az állatvilágban, nem az eszközhasználat, vagy az absztrakt gondolkodás képessége. A remény kegyelemmel váltható életre, ami mindenkire szüntelenül árad, csak le kell hívnunk.

Még a hitüket megélőket is letaglózza néha a lelki szárazság. Letargia ez, döntésképtelenség, csőlátás a rosszra, megoldhatatlannak tűnő, fölénk tornyosuló problémák. A szükség közepén vagyunk, s nem tudunk segítséget kérni, még imánk is sekély.

Hibásak vagyunk-e a lelki szárazság kialakulásában? Általában igen, de nem feltétlenül, mint az Jób és maga Krisztus példája is bizonyítja.

A Mi Urunk Fiát is legalább kétszer ellepte a lelki szárazság. Az olajfák hegyén, midőn legyőzte az önmegváltás kísértését, majd amikor agóniájában így kiáltott: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?" Az elsőről köztudott, hogy Jézus ha csak egy pillanatra is, de megingott, a másodikról azonban soha nem gondoljuk, hogy istentagadás volna. Helyesen, de furcsa módon. Hiszen Teremtőnk soha nem hagy el minket, mi Őt annál inkább. Jézus azonban nem hagyta el Atyját, sőt, az ágra szegezve már nem csak tanítása és tettei, de teljes léte, ezer sebe kiáltott hűségéről.

A Végső Úr talán ilyesmit válaszolhatott fiának: „Eltávolodtunk, de nem én hagytalak el téged. Te vállaltál közös sorsot az engem elhagyó emberekkel. Nem saját bűnöd, de minden bűn és az ősbűn miatt, amelyet magadra vettél. Te ne félj, csak rövid időre nélkülözzük egymást. Én attól el nem zárkózom, aki hozzám vágyik."

Lelki szárazság. A tünetek világosak, de mi az ok? Tanítónk szavai pontosak: ilyenkor a Szent Lélek Isten hagy alább bennünk. Ezt megelőzi vagy követi földi létfeltételeink sorvadása is. Éltetőnk nem csak harmadik személye, de a minket éltető fizikai dolgok által is gondoskodik rólunk. Lelki szárazság idején ezeket is nehezebben hasznosítjuk. Van étel, de nincs étvágy, a mozgás segíthetne, de lusták vagyunk rá, nőnek a betegség életesélyei.

S mi a teendő? Ima s kivárás. Felületesen nézve semmittevés, valójában állhatatosság. Élünk a jobb pillanatainkban lefektetett vonalak mentén, nem ilyenkor hozunk nagy döntéseket. Korábbi nagy döntéseinket nem másítjuk meg, mert a kísértés pillanatai ezek. Abban a biztos tudatban, hogy csak rövid ideig kell nélkülöznünk Szerető Rokonunkat. Mert bár a paradicsom óta nem látjuk Őt és szolgáit, miután a kerubokat őrnek állította, titkon őrangyalait is utánunk küldte, hogy vigyázzák minden lépésünket.