Imasuli

Az ember természete szerint hosszú és békés életre vágyik. Nagyböjt idején érdemes eltűnődni, számít-e a világi értelembe vett „békességesség" (azaz nyugalom) és a mérhető hosszúság. A nagyböjt a szemlélődés ideje, nem az okoskodásé. Nézzük hát, mit ír a Szentírás:

„Az igaz azonban, haljon meg bár idő előtt, nyugalomra talál. Mert a tisztes aggkort nem a hosszú élet adja, és nem az évek száma méri, inkább az ember bölcsessége az igazi ősz haj, s a szeplőtelen élet az igazi aggkor. Mivel kedvessé lett Isten előtt, szeretetet talált, és ő elvitte, mert bűnösök között töltötte életét, elragadta, hogy a gonoszság meg ne rontsa elméjét, s az álnokság meg ne tévessze lelkét. Mert a könnyelműség igézete homályba burkolja a jót, s a csapongó szenvedély megrontja az ártatlan szívet. Mivel hamar tökéletessé lett, hosszú időt töltött be. Mert lelke kedves volt Isten előtt, sietve kiragadta őt a gonoszság közepéből. A népek látták, de meg nem értették, és nem vették szívükre azt, hogy Isten kegyelme és irgalma vár szentjeire, és irgalmas látogatása választottjaira. Az igaz azonban, ha meghalt, megítéli az életben maradt gonoszokat, s a hamar tökéletessé lett ifjúkor a bűnös hosszú életét. Látják ugyanis a bölcsnek végét, de nem értik, mit rendelt felőle Isten, és miért helyezte őt az Úr biztonságba." Bölcs 4,7-17

Néhány példa, amely cáfolja a hosszabb élet = tökéletesebb élet felfogást: Lisieux-i Kis Szent Teréz 25 évet élt, s ezalatt megtett mindent, bár a világ szemében nem vitt végbe semmi különöset. Szent Johannát 12 éves korában látogatta meg először az Úr, 16 éves korában nyerte el a francia seregek főparancsnokságát, 18 éves korára pedig gyakorlatilag visszahódította Franciaországot, majd meghalt a máglyán. Szent Margitot királyi szülei hároméves korában adták át a domonkos nővéreknek, 12 éves korában tudva tett fogadalmat, 28 éves korában pedig egybekelt égi jegyesével. S hogy ne csak szenteket említsünk: Achilleus is a rövid, de dicsőséges életet választotta, s nem a tisztes, de lagymatag hosszút. Egyiküknek sem volt békés élete, mégis mindnyájan békére találtak.

Persze hosszú életű szenteket is találunk szép számban. Állhatatosnak lenni egy pillanatra vagy évtizedekig: mindkettő emberfelettien nehéz. Csak kegyelemből táplálkozhat. Az idő keveset számít.
„Hiszen egyikünk sem él önmagának, és egyikünk sem hal meg önmagának; amíg élünk, az Úrnak élünk, s ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Akár élünk tehát, akár halunk, az Úré vagyunk. Krisztus ugyanis azért halt meg és támadt fel, hogy a holtaknak is, az élőknek is Ura legyen. Miért ítéled meg hát testvéredet? És te miért veted meg testvéredet? Hiszen mindnyájan odaállunk majd Krisztus ítélőszéke elé. Mert írva van: ,,Élek én, mondja az Úr, minden térd meghajlik előttem, és minden nyelv magasztalja Istent'' [Iz 49,18; 45,23]. Így tehát mindegyikünk magáról ad majd számot Istennek." Róm 14,7-12

Jézus 3 évet tanított, s 33 évet élt. Ezalatt ért el mindent, ami összemérhetetlenül több és jobb, mint milliárdnyi hosszú emberélet megannyi gyümölcse.

Félelmetes, mennyi mindent tudunk a túlvilágról. Tudjuk, hogy a mennyben a szeráfok kórusa dicsőíti az Atyát, a tisztítótűzben az ideig tartó szenvedés is messze elviselhetetlenebb minden földi kínnál, hogy a pokol lángjairól ne is beszéljünk. Ha igazán áhítunk rá, megismerhetjük Jézus minden tanítását és életének lényeges mozzanatait, a Jelenések könyve pedig pontosan leírja végnapokat.

Honnan ez a mély és részletes tudás arról, amit egyikünk sem tapasztalt meg? Racionális - azaz evilági - síkon a Szentírásból, a hagyományból, és az egyházi tanításból, ezek rengeteg tapasztalatot, elmélkedést, logikai következtetést, vitát és kinyilatkoztatást sűrítenek össze, alkotnak kristállyá. Irracionális - azaz nem evilági - síkon minden, amit a tudunk, kegyelem. Isten felfedegeti titkait azok előtt, akik kedvesek számára. Isten számára pedig mindenki kedves. A kegyelem elnyerése ugyanakkor rajtunk is múlik. Befogadó, azaz kegyelmi állapotban kell lennünk. Egyéb adottságaink azonban itt nem játszanak szerepet. Az Úr titkait a maga szintjén megértheti az egyszerű és az iskolázott, a balga és az ügyes, a gyenge és az erős egyaránt. Aki megkapja a kegyelmet, az megkapja az isteni bölcsességet és a jézusi békét is. Ezért nem kell feltétlenül okosnak vagy intelligensnek lennünk ahhoz, hogy bölcsek legyünk. Sőt, világi okosságunknak csak akkor van értelme, ha az a Teremtőre irányul és együtt nő alázatunkkal.

Ne az a cél lebegjen hát szemünk előtt, hogy önmagunkat művelve magunk legyünk egyre okosabbak, hanem Istent akarjuk megérteni, szemünket reá emeljük. A különbség árnyalatnyinak tűnik, de lényegbevágó.

A saját tudásbeli tökéletességére törő ember Istenhez akar hasonlítani, s ha ez sikerülne neki, már nem is lenne szüksége Istenre. Ő a tudás fáját ostromolja, az egyetlen tiltottat, míg az összes más kegyelem gyümölcsét, ami neki adatott, észre sem veszi. Szája kiszárad és keserű lesz a hiábavaló vágyakozástól.

Az Istent kereső ember elfeledkezik önmagáról, a tiltottat gondosan elkerüli. Nem is fantáziál róla, így oda tud figyelni az összes többi fa gyümölcsének ízére. Az ilyen ember előtt Isten felfedegeti titkait, s ezzel megízlelteti vele a mennyei béke ízét.

Melyikük kapott többet?

Mármint az állatoknak. Gyermekkoromban mindig megdöbbentem ezen: hogyan lehet, hogy korán elhalálozott kutyusunkkal sosem találkozom többet, még a mennyben sem, ahol minden szomorúságunkat feledjük. Pedig a kis keverék tacskó nagyon jó és hűséges volt. Konrad Lorenzet olvasva tovább fokozódott értetlenségem.

A 146. zsoltár körülbelül azt mondja, az állatok nem csak hiszik, de „tudják" is Istent: „Ő ad enni az állatoknak, a hozzá kiáltó hollófiókáknak." Miért nem lehet hát az állatoknak részük az örök életben? A Rómaiakhoz írt levél megadja a választ:

„Mert a teremtett világ sóvárogva várja, hogy Isten fiai megnyilvánuljanak.

Hiszen a teremtett világ hiábavalóságnak van alávetve, nem önként, hanem az által, aki alávetette a reménység ajándékozásával.

Mert a teremtett világ is felszabadul majd a romlottság szolgaságából Isten fiai dicsőségének szabadságára.
Tudjuk ugyanis, hogy minden teremtmény együtt sóhajtozik és vajúdik mindaddig."

A teremtett világ tehát a múlandóságnak van alávetve, nincs benne lélek, ha egy élőlény meghal, por és hamu lesz, semmi más. Szörnyű belegondolni ebbe, ha emberi szemmel nézzük. Az ember szemét folyamatosan a jövőre emeli, sorsát fürkészi. Az állat a jelenben él, számára más a valóság, az elmúlás gondolata egyszerűen nem foglalkoztatja. (Ez persze csak filozofikus szinten igaz, a gazellát nagyon is foglalkoztatja az elmúlás gondolata, amikor az oroszlán a bozótból ráveti magát.)

Az ember Isten képre teremtetett, azaz kiemeltetett a hiábavalóság vastörvénye alól. Reményt kapott a romlás, szolgaság alóli felszabadulásra, ez Isten fiainak dicsősége. Sóhajtozunk és vajúdunk mi is, hiszen a Teremtőt csak tükörben, homályosan láthatjuk, de ez a vajúdás gyümölcsöt is hoz. Ennek nem más a záloga, mint maga az Élet, Jézus Krisztus.

Ez a reménység tehát az emberiség megkülönböztető jegye az állatvilágban, nem az eszközhasználat, vagy az absztrakt gondolkodás képessége. A remény kegyelemmel váltható életre, ami mindenkire szüntelenül árad, csak le kell hívnunk.