Imasuli

Csodálatos Atyám! A Te hatalmad azért is csodatévő, mert nem értem. Nem értem, hogy miért adsz szenvedést, ha örömöt szánsz nekem és mindenkinek, de a belém plántált telelked által a legmélyebben érzem, hogy így a legjobb. Szívemmel érzem, eszemmel tudom, ha néha oda tudok figyelni Rád, könyvedben olvasom.

Pedig én még valószínűleg határozottnak számítok embertársaimhoz képest, mérlegelek, döntök, ritkán bánom meg. Őértük is könyörgök hát!

Mégsincs annyi erőm, hogy szenvedést kérjek, mint szentjeid közül annyian. Bizonytalan vagyok mindig, hogy jót teszek-e a te kifürkészhetetlen szemedben, vagányságom, lazaságom, vicceim vagy éppen túlzott bigottságom hol lépik át a határt. Mikor adom el a lelkem egy jó poénért vagy egy kis plusz dicsőségért, jövedelemért? Még azt sem tudom, jót teszek-e, vagy csak a pokolhoz vezető széles út köveit követem.

S annyiszor erőltetem az általam vélt jót, görcsös, hiábavaló, elkevélyítő emberi erőfeszítéssel. Naponta lépem át elveimet, másokat lesajnálva, vagy észre sem véve, lelkizve, de nem lélekből élve.
Emelkedett pillanataimban a vértanúságot is vállalom - álmaimban, miközben kényelmemet arasznyival sem csökkentem.

Mégis tudom, hogy az én totális bizonytalanságomból a Te csodatévő erőd által a legősibb bizonyosság lesz. Ne adj nekem nagyobb keresztet, mint amennyit gyöngén el tudok hordozni, de gyávaságomból szülessen a Te bátorságod, földi okoskodásomból a Te bölcsességed, restségemből a Te szent szorgalmad, véges önző begubózásomból végtelen, magamegalázó kiáradásod.

Áradj ki hát belém! Milyen jó, hogy végtelen a Te erőd, elmossa az elképzelhetlenül sok szennyet. Milyen jó, hogy végtelenül finom a Te figyelmed, és meghagyja és felerősíti az általunk tett véges jót.

Fordítsd át hát gyengeségeimet a te erőddé, de azt is add meg kérlek, hogy minél kevesebb átfordítanivalód legyen!