Imasuli

Hogyan lehetséges, hogy Jézus kínhalálig tartó Isten-hűségét és ellenség-szeretét, a halálát kísérő csodajeleket, s legfőképpen a feltámadását látva nem tértek meg üldözői? Ha már Isten-fiúságát nem ismerték fel, míg élt, hogy-hogy nem gondolkoztatta el őket a földrengés, a templom megrepedése és a szentek feltámadása? Hiszen a zsidók vallásos emberek voltak, tudniuk kellett, hogy ezeket az eseményeket csak a Teremtő tanúságtételeként értelmezhetik.

A válasz talán a bűn természetével magyarázható. A bűnben az igazi rossz nem annak egyszeri elkövetése, hanem az ahhoz való ragaszkodás, megátalkodottság, egyre mélyebbre süllyedés. Ezért oly nehéz kimondani azt az egy szót, amiért az irgalmas Atya minden vétkünket megbocsátja, ezért olyan nehéz bemenni a gyóntatófülkébe, s ezért nem helytálló az a felületes vád, hogy a katolikusok nyugodtan elkövethetnek bármilyen bűnt, csak gyorsan meg kell gyónniuk.

A bocsánatkérés már Ádámnak és Évának sem ment, pedig ők színről-színre látták Istent, s valószínűleg sejtették a kiűzetés szörnyű következményeit minden leszármazottjukra. Lehet, hogy ha egy szóval kérték volna, nem űzetnek ki. De miért is oly nehéz kimondani ezt a szót?

Azért, mert nem csak hangok megformálását jelenti, hanem a bűn teljes és töredelmes megbánását, az attól való elfordulás szilárd elhatározását. Ez az az elfordulás, ami nem megy az emberiségnek, s ami miatt a 2000 évvel a sátán legyőzése után is a bűn bugyraiban vergődünk.

A Jézus halálára való reagálás, illetve saját bűneikre való reflekció négy mintapéldája Péter, Júdás, Pilátus és Kajafás. Bár különböző mélységben, gyengeségből vagy gonoszságból mindnyájan elárulták Jézust. Pétert az teszi a szentek között az egyik legnagyobbá, hogy azonnal felismerte vétkét, örökre el tudott fordulni a gyengeségétől (Quo vadis Domine?), és bízott az atyai megbocsátásban. Júdás ugyanúgy azonnal felismerte bűne mélységét, tragédiája abban rejlik, hogy nem hitte el, az Atya és a Fiú szeretete nagyobb minden bűnnél. Pilátus Péterhez hasonlóan gyenge volt ahhoz, hogy a tudtára adott igazságot megvédje a rágalmazókkal szemben. Sorsáról keveset tudunk, de valószínűleg megbánta vétkét, s talán bocsánatot nyert.

Kajafásról a Golgota után szintén nem szól az írás, de a sírt őrző katonák lepénzeléséből és a tanítványok további üldözéséből tudjuk, hogy a főpapoknak ez a lecke sem volt elég. Nem tudták lehajtani a fejüket, és kimondani azt az egy szót, amitől meggyógyult volna lelkük. Írástudók és szemtanúk lévén lelkük mélyén tudniuk kellett az igazságot, de saját karrierjük és hatalmuk többet ért nekik ennél. Mivel pedig az igazság Krisztus, az élő Istennél tartották többre magukat. Ez pedig nem más, mint az ősbűn, ami ránk ragadt, s amitől csak Péterként tudunk megszabadulni.