Imasuli

Éjféli mise a Szent István Bazilikában: lézengő, telefonnal fotózó, halkan vagy félhangosan beszélgető, olykor egymás ölében ülő fiatalok és kevésbé fiatalok. A szertartásos felállásokat, térdeléseket egymásra pillantva, kissé sután követik, a közös imák se mennek nagyon. De a templom szép. Méltóságos tér, gyönyörű kandeláberek és szobrok, orgonaszó. Esztétiaki élmény.

Ha úgy tetszik, az éjféli mise a legnagyobb missziós lehetőség; az egy templomtérre jutó ateisták (na jó: nem gyakorló keresztények) száma az évnek ebben az egy órájában tetőzik. Nincs is vele baj. Ha háromszázból egy eljut a születés jelentéséig — megérte.

A születés evangéliumi történetében az ajándékozás vagy a királyok látogatása nem a legfontosabb elem, pedig ezt tanuljuk el legkönnyebben egészen fiatalon. A modern körülmények között játszott betlehemezésben, erre emlékezünk az ajándékozásban. Tény: ezt a legkönnyebb eljátszani. Ha újraolvassuk a történetet, persze világos, hogy a Megváltó születése szerény és mélyen gondolkodtató.

Szerényen jön az Isten. Alkalmi búvóhelyre. „Pólyába takarta őt és jászolba fektette.”(Luk. 2, 7) Állatok közé, nincstelenként, titokban.

Mélyen elgondolkodtató; nem is emlegetik homiliák alkalmával, nem mondjuk egymásnak sem, amikor meséljük a történetet, ám az egyszerű sorok következtetése megdöbbentő: az ember nem akarja beengedni az Istent a világába. „...mert nem kaptak helyet a szálláson” Leképezzük, értelmezzük ezt korunkban? Nincs hely a várandós anyának. Nincs hely megváltó gyermekének. Nincs helye az Istennek. Milyen kor, milyen világ, ahol nem akarják a születést, ahol nincs ember, aki befogadná a fényt?

Legyünk díszben karácsonykor, de ne legyen dísz tartalom nélkül. Legyen bennünk ajándékozási kedv, de tanuljuk meg lélekkel tenni.

Legyünk szerényebbek.