Imasuli

Mármint az állatoknak. Gyermekkoromban mindig megdöbbentem ezen: hogyan lehet, hogy korán elhalálozott kutyusunkkal sosem találkozom többet, még a mennyben sem, ahol minden szomorúságunkat feledjük. Pedig a kis keverék tacskó nagyon jó és hűséges volt. Konrad Lorenzet olvasva tovább fokozódott értetlenségem.

A 146. zsoltár körülbelül azt mondja, az állatok nem csak hiszik, de „tudják" is Istent: „Ő ad enni az állatoknak, a hozzá kiáltó hollófiókáknak." Miért nem lehet hát az állatoknak részük az örök életben? A Rómaiakhoz írt levél megadja a választ:

„Mert a teremtett világ sóvárogva várja, hogy Isten fiai megnyilvánuljanak.

Hiszen a teremtett világ hiábavalóságnak van alávetve, nem önként, hanem az által, aki alávetette a reménység ajándékozásával.

Mert a teremtett világ is felszabadul majd a romlottság szolgaságából Isten fiai dicsőségének szabadságára.
Tudjuk ugyanis, hogy minden teremtmény együtt sóhajtozik és vajúdik mindaddig."

A teremtett világ tehát a múlandóságnak van alávetve, nincs benne lélek, ha egy élőlény meghal, por és hamu lesz, semmi más. Szörnyű belegondolni ebbe, ha emberi szemmel nézzük. Az ember szemét folyamatosan a jövőre emeli, sorsát fürkészi. Az állat a jelenben él, számára más a valóság, az elmúlás gondolata egyszerűen nem foglalkoztatja. (Ez persze csak filozofikus szinten igaz, a gazellát nagyon is foglalkoztatja az elmúlás gondolata, amikor az oroszlán a bozótból ráveti magát.)

Az ember Isten képre teremtetett, azaz kiemeltetett a hiábavalóság vastörvénye alól. Reményt kapott a romlás, szolgaság alóli felszabadulásra, ez Isten fiainak dicsősége. Sóhajtozunk és vajúdunk mi is, hiszen a Teremtőt csak tükörben, homályosan láthatjuk, de ez a vajúdás gyümölcsöt is hoz. Ennek nem más a záloga, mint maga az Élet, Jézus Krisztus.

Ez a reménység tehát az emberiség megkülönböztető jegye az állatvilágban, nem az eszközhasználat, vagy az absztrakt gondolkodás képessége. A remény kegyelemmel váltható életre, ami mindenkire szüntelenül árad, csak le kell hívnunk.