Imasuli

„Apa a munkahelyén van.” „Apa nem csúnya, apa szép!” „Az én apukám a legerősebb és mindent tud.” - Amikor kisgyermekünk szájából ilyeneket hallunk, ráadásul látjuk a gyermeki naivitásában mély meggyőződését, s a pici még engedelmes is hozzá, tulajdonképpen egy gyermek Miatyánkot hallunk. Halljuk magunkra szállni, messze méltatlanul. Félelmetes ennek a gyermeki hitnek a szilárdsága és tisztasága. Megdöbbentő, hogy a magunk felnőtt érettségében mennyivel kevésbé tudjuk átélni és mondani, azaz ténylegesen hinni a Miatyánk kötött szövegét.

Ha legfőbb imánk közben, egy percre megpróbálunk újra kisfiúnak vagy kislánynak lenni, és a papához, apához, apuhoz szólni, jobban megéljük az imát. Az alázatot így nem szokatlan ünneplő ruhaként próbáljuk magunkra ölteni; a kisgyermek felnőttre utaltságát és bizalmát olyan természetességgel viselhetjük, mint saját bőrünket. Talán ennek az őszinte, gyermeki Istenre hagyatkozásnak a lelkületét próbálta Jézus nekünk adni, amikor így szólt hozzánk: „Bizony, mondom nektek: aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint a gyermek, nem jut be oda.” (Lk 18,17)

Az isteni család nem csonka, a keresztények jó része Szűz Máriát tiszteli égi édesanyjaként. Csodálatos és emberi elmével szinte megérthetetlen ez a frigy: a Teremtő Ősok gyengéden, egyenrangú szövetségre lép teremtményével, őt is részesévé teszi az Istenfiú világrajövetelének. Az egyetlen való Isten látogatása nem olyan, mint a görög mítoszok Zeuszának kiruccanása Ióhoz, és a többi földi szépasszonyhoz. Zeusz akciója az önzés és a hatalommal való visszaélés magasfoka, a mi Atyánk cselekedete pedig az önzetlenségé és a hatalom szeretetteli megosztásáé.

Végül a család nem csak szülőkből áll, hanem megszámlálhatatlan testvérből, unokatestvérből, közeli és távoli rokonból. Ezeket a családi kötelékeket hagyta ránk örökül legidősebb bátyánk, amikor közénk született, testvéreinek szólított minket, végül az utolsó vacsorán vérét vérünkkel vegyítette. Így teljes Isten országa, az egyház. Így hasonlít sokkalta jobban a természet és Isten törvényei szerint való földi családra, mint a társadalmi viszonyok és emberalkotta törvények szabályozta földi királyságra, hát még modern demokráciára. Ezt a minőségbeli különbséget nem értette Heródes, amikor trónját féltve megölette a betlehemi gyerekeket, ez a meg nem értés volt Pilátus tragédiája, amikor Jézus királyságáról faggatózott.

Éljünk hát szeretet szabályozta családban, s ne törvény szabályozta államban. Gyermekként, s ne felnőttként szólítsuk Atyának Teremtőnket, Családfőnket.

Jézus szerint ez a nyolc boldogság egyike. De hát ez érthetetlen. Ki örül annak, hogy üldözik. Vagy valamiféle keresztény birka-mazochizmust állít Krisztus elénk példaként? Nem.

A tisztaság és a szentté válás első lépése a kis bűnöktől való megszabadulás. Ez néha nagyon nehéz (pl. torkosság, vagy paráznaság), de legalább egyértelmű; elég olyan egyszerű szabálykönyvekhez nyúlnunk, mint a tízparancsolat. Igen ám, de az ördög kísértő munkája itt nem ér véget, a jó úton elindult embereknél furfangosabb trükkökkel próbálkozik. Ráadásul nem könnyen azonosítható rossz képében jön (pl. csábító étel, nő/férfi), hanem amúgy Istenhez közel álló lény szájába, vagy saját elménkbe kelti kísértő gondolatait.

Péter Jézushoz: te vagy a messiás, koronázzunk királlyá. Boldog Batthány Strattman Lászlóhoz egyik gyermeke: Apuci, te egy igazi szent vagy. Válasz: Távozz tőlem sátán, ill. ki se ejts ilyet többé a szádon. Miért ne? Hiszen emberi logikával jogos. Be is jött, Jézus király lett, Batthyány pedig boldoggá.

Azért ne, mert törekednünk kell szentnek lenni, de óvakodnunk kell attól, hogy szentek legyünk. Törekednünk kell szentnek lenni abban az értelemben, hogy halálunk után Isten országába kerüljünk, de óvakodnunk kell attól, hogy szentek legyünk, azaz annak tekintsenek, azzá avassanak bennünket.

Ez talán az egyik legnagyobb kísértés annak az embernek, aki nagyjából túl van a piszlicsáré bűnökön, és megindult az úton Isten felé. Ezért nem nyit vitát Jézus, azaz nem kezd el érvelni Péternek: „tudod, én nem is vagyok olyan híres, az általam tett csodákban én csak amolyan közvetítőféle vagyok, de azért ez rendes tőled." Ezzel automatikusan elgondolkodna a dolgon, nem annyira Pétert győzködné, mint magát. A kísértő gondolat befészkelné magát elméjébe, s sokkal nehezebb lenne onnan kikergetni, mint be sem engedni. Batthyány sem akar eljátszani a gondolattal, mi lenne, ha ő szent lenne. Pedig nem lenne rossz nem? Herceg és az ország első főura, imádott 11 gyermekes apa, nemzetközileg elismert orvosprofesszor 4 szakvizsgával, meg még szent is. Ez aztán a karrier!
Nem, az igazi szentek sose akartak azok lenni, azaz élvezni a szenteknek kijáró egyházi és világi elismerést.

Talán ezért bölcs dolog az egyház részéről, hogy gyakran néhány száz év késéssel, de garantáltan az illető halála után néhány évtizeddel avat szentté embereket. Talán ezért bölcs dolog Isten részéről, hogy gyakran pont az egyház rövidlátó tagjai üldözik életükben a legnagyobb szenteket (pl. Jeanne d'Arc, enyhébb formában Pio atya).

Hiszen a piszlicsáré bűnökön túljutott és a nyolcadik boldogságparancsot ismerő emberek azt könnyen felfogják, miért jó az, ha az egyház ellenségei üldözik őket. Mert jó úton járnak. De miért üldözik őket az egyház jóindulatú, csak amúgy kissé rövidlátó tagjai? Talán pont azért, nehogy kísértésbe essenek, és szentek akarjanak lenni.

Az ember természete szerint hosszú és békés életre vágyik. Nagyböjt idején érdemes eltűnődni, számít-e a világi értelembe vett „békességesség" (azaz nyugalom) és a mérhető hosszúság. A nagyböjt a szemlélődés ideje, nem az okoskodásé. Nézzük hát, mit ír a Szentírás:

„Az igaz azonban, haljon meg bár idő előtt, nyugalomra talál. Mert a tisztes aggkort nem a hosszú élet adja, és nem az évek száma méri, inkább az ember bölcsessége az igazi ősz haj, s a szeplőtelen élet az igazi aggkor. Mivel kedvessé lett Isten előtt, szeretetet talált, és ő elvitte, mert bűnösök között töltötte életét, elragadta, hogy a gonoszság meg ne rontsa elméjét, s az álnokság meg ne tévessze lelkét. Mert a könnyelműség igézete homályba burkolja a jót, s a csapongó szenvedély megrontja az ártatlan szívet. Mivel hamar tökéletessé lett, hosszú időt töltött be. Mert lelke kedves volt Isten előtt, sietve kiragadta őt a gonoszság közepéből. A népek látták, de meg nem értették, és nem vették szívükre azt, hogy Isten kegyelme és irgalma vár szentjeire, és irgalmas látogatása választottjaira. Az igaz azonban, ha meghalt, megítéli az életben maradt gonoszokat, s a hamar tökéletessé lett ifjúkor a bűnös hosszú életét. Látják ugyanis a bölcsnek végét, de nem értik, mit rendelt felőle Isten, és miért helyezte őt az Úr biztonságba." Bölcs 4,7-17

Néhány példa, amely cáfolja a hosszabb élet = tökéletesebb élet felfogást: Lisieux-i Kis Szent Teréz 25 évet élt, s ezalatt megtett mindent, bár a világ szemében nem vitt végbe semmi különöset. Szent Johannát 12 éves korában látogatta meg először az Úr, 16 éves korában nyerte el a francia seregek főparancsnokságát, 18 éves korára pedig gyakorlatilag visszahódította Franciaországot, majd meghalt a máglyán. Szent Margitot királyi szülei hároméves korában adták át a domonkos nővéreknek, 12 éves korában tudva tett fogadalmat, 28 éves korában pedig egybekelt égi jegyesével. S hogy ne csak szenteket említsünk: Achilleus is a rövid, de dicsőséges életet választotta, s nem a tisztes, de lagymatag hosszút. Egyiküknek sem volt békés élete, mégis mindnyájan békére találtak.

Persze hosszú életű szenteket is találunk szép számban. Állhatatosnak lenni egy pillanatra vagy évtizedekig: mindkettő emberfelettien nehéz. Csak kegyelemből táplálkozhat. Az idő keveset számít.
„Hiszen egyikünk sem él önmagának, és egyikünk sem hal meg önmagának; amíg élünk, az Úrnak élünk, s ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Akár élünk tehát, akár halunk, az Úré vagyunk. Krisztus ugyanis azért halt meg és támadt fel, hogy a holtaknak is, az élőknek is Ura legyen. Miért ítéled meg hát testvéredet? És te miért veted meg testvéredet? Hiszen mindnyájan odaállunk majd Krisztus ítélőszéke elé. Mert írva van: ,,Élek én, mondja az Úr, minden térd meghajlik előttem, és minden nyelv magasztalja Istent'' [Iz 49,18; 45,23]. Így tehát mindegyikünk magáról ad majd számot Istennek." Róm 14,7-12

Jézus 3 évet tanított, s 33 évet élt. Ezalatt ért el mindent, ami összemérhetetlenül több és jobb, mint milliárdnyi hosszú emberélet megannyi gyümölcse.

Félelmetes, mennyi mindent tudunk a túlvilágról. Tudjuk, hogy a mennyben a szeráfok kórusa dicsőíti az Atyát, a tisztítótűzben az ideig tartó szenvedés is messze elviselhetetlenebb minden földi kínnál, hogy a pokol lángjairól ne is beszéljünk. Ha igazán áhítunk rá, megismerhetjük Jézus minden tanítását és életének lényeges mozzanatait, a Jelenések könyve pedig pontosan leírja végnapokat.

Honnan ez a mély és részletes tudás arról, amit egyikünk sem tapasztalt meg? Racionális - azaz evilági - síkon a Szentírásból, a hagyományból, és az egyházi tanításból, ezek rengeteg tapasztalatot, elmélkedést, logikai következtetést, vitát és kinyilatkoztatást sűrítenek össze, alkotnak kristállyá. Irracionális - azaz nem evilági - síkon minden, amit a tudunk, kegyelem. Isten felfedegeti titkait azok előtt, akik kedvesek számára. Isten számára pedig mindenki kedves. A kegyelem elnyerése ugyanakkor rajtunk is múlik. Befogadó, azaz kegyelmi állapotban kell lennünk. Egyéb adottságaink azonban itt nem játszanak szerepet. Az Úr titkait a maga szintjén megértheti az egyszerű és az iskolázott, a balga és az ügyes, a gyenge és az erős egyaránt. Aki megkapja a kegyelmet, az megkapja az isteni bölcsességet és a jézusi békét is. Ezért nem kell feltétlenül okosnak vagy intelligensnek lennünk ahhoz, hogy bölcsek legyünk. Sőt, világi okosságunknak csak akkor van értelme, ha az a Teremtőre irányul és együtt nő alázatunkkal.

Ne az a cél lebegjen hát szemünk előtt, hogy önmagunkat művelve magunk legyünk egyre okosabbak, hanem Istent akarjuk megérteni, szemünket reá emeljük. A különbség árnyalatnyinak tűnik, de lényegbevágó.

A saját tudásbeli tökéletességére törő ember Istenhez akar hasonlítani, s ha ez sikerülne neki, már nem is lenne szüksége Istenre. Ő a tudás fáját ostromolja, az egyetlen tiltottat, míg az összes más kegyelem gyümölcsét, ami neki adatott, észre sem veszi. Szája kiszárad és keserű lesz a hiábavaló vágyakozástól.

Az Istent kereső ember elfeledkezik önmagáról, a tiltottat gondosan elkerüli. Nem is fantáziál róla, így oda tud figyelni az összes többi fa gyümölcsének ízére. Az ilyen ember előtt Isten felfedegeti titkait, s ezzel megízlelteti vele a mennyei béke ízét.

Melyikük kapott többet?

Mi Atyánk
Aki a mennyekben vagy
Szenteltessék meg a Te neved
Jöjjön el a Te országod,
Legyen meg a Te akaratod
Amint a mennyben
Úgy itt a földön is.
Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma
és bocsásd meg a mi vétkeinket
Miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek
És ne vígy minket a kísértésbe
De Szabadíts meg a Gonosztól.

Miért a Miatyánk a központi ima? Miért pont erről tudja mindenki, hogy személyesen Jézus tanította nekünk?

59 szó (az Ámen a 60.). 12 mondat. 275 betű. A "számmisztikának" itt vége, a struktúrát azért vizsgálhatjuk. A fenti bontásban (vö. sárga/fehér) öt szakasz. Egy apró, három testes, és egy filigránabb. Az öt szakasz összefoglalása: (1) Mi Atyánk; (2) a Te országod; (3) a Te akaratod; (4) Mindennapi kenyerünk; (5) Nem a bűnre. Szűrjük ki a redundanciákat. A következő egyenlőségekben, ha A = B, akkor A olvad B-be, de fordítva nem, azaz nem igazi egyenlőségről van szó, mint a matematikában.

Egyszóval:
(3) a Te akaratod = (2) a Te országod;
(4) Mindennapi kenyerünk = Jézus;
(5) Nem a bűnre = A végtelen jó = Isten;
(2) A Te országod = Te;
(1) Mi Atyánk = Jézus = Isten = Te.

Egyszóval!
Az ember persze képtelen erre a fekete lyuknyi sűrítésre. Összeroppan alatta, mint a fény. De vágyhat rá. Ez az, amire igazán vágyik. Aki Van, Aki egy: Isten.

– Kedves barátaim! Testvéreim! Legyetek üdvözölve a paradicsomban!

Az angyalok feszengve álltak volna, ha tudták volna, mi a feszengés. Így csak mosolyogtak, a bölcsek végtelen mosolyával. A Teremtő folytatta:

– A Lélek erejéből megalkottalak benneteket, a Fiú képére. Mindent megkaptatok, olyanok vagytok, mint én. Két képességetek azonban mégis hiányzik ehhez: nem alkothatjátok már meg a létet, s nem lehet más akaratotok, mint az enyém. Ha mást akarnátok, valamelyikünk lelke meghasadna. Mert szeretetből hoztalak benneteket a világra!

Lucifer, a legbölcsebb emelkedett szólásra. Először, a teremtmények közül.

– Atyám!

– Szólj csak, angyalok fejedelme!

– A világ még gyermek. Sok munka van hátra. Vethetünk-e veled? Énekelhetjük-e éneked az első szellőben? Bodoríthatjuk- e az első hullámot a tavak színén, simíthatjuk-e veled lankásra a dombokat? Ültethetünk-e veled?

– Igen! Én jó angyalom, pont ez a tervem veletek. Legyetek társaim a teremtés csodálatos mûvében. Mert holnap lesz nap és éjszaka, föld és kő, növény és állat, s végül...

- az Úristen elmosolyodott: végül, van egy meglepetésem is számotokra. Ültessetek hát velem!

– Bármit?

Az Úristen most mindentudó pillantásával Luciferre nézett, de ő állta a pillantását. A Teremtő mélyen elszomorodott szívében, olyan szomorúsággal, mely soha többé nem múlt el. Mégis, mivel szerette Lucifert, így válaszolt:

– Igen. Bármit!

Az angyalok munkához láttak hát. Lett nap, hold, csillagok. Lett kő, föld és víz. Felébredtek a halak, madarak, s a szárazföld jószágai. Végül az Úr lépett előre, s Ádámot, majd Évát szőtte meg. Mindenki mosolygott, de Lucifer mosolya már más volt. Az Úr szólt hozzá:

– Amiért saját fádat ültetted a paradicsom közepébe, figyelmeztetlek: ha az embertől nem tartod távol magad, utolsóvá teszlek az angyalok között!

Lucifer ekkor megtanulta, elsőként a teremtésben, mit jelent szégyenkezni.

************************************

– Megkaptad hát büntetésed! Hiába fáradtál hát, mert mást el nem értél, mint fáradtságot okoztál az embernek. Nagy utat kell majd bejárnia, s látszólag elbukik, de én elküldöm a Fiút, hogy hozzám vezesse az embert. Beleköltöztél a testébe, almád íze, melybe önként harapott, mindig szájában marad. De szívét betegséged nem érintheti, s a lelkét megszentelem, ott te semmit ne keress! Megadom emellett az embernek, hogy kiégethesse a tiszta lélekkel magából a salakot, melyet te plántáltál bele. Szenvedéssel teli munka lesz mindegyiknek, hogy kiégesse saját ördögét, de én elküldöm szolgámat, Keresztes Szent Jánost, hogy beszéljen nekik erről és örvendezzenek. Fiam pedig példát mutat nekik, s magára veszi a világ szenvedéseit. Most távozz, ördög, mert ez ezentúl a neved, s démonnak hívassanak, akik balgán téged követnek!

Lucifer ekkor megtanulta, elsőként a teremtésben, mit jelent gyûlölni. Tanítványokat szerzett.

************************************

Így volt-e, s így márvány-e ez az oszlop? Vagy elmém szüleménye, s pusztán semmi-levegő? Oszlopként építem, s remélem, Teremtőm, Tefeléd tör.

Mindig bunkó akartam lenni, ólmosbot, mely - bár elméletileg a Te nevedben - de nagyot üt a világon. Nyomot hagy, úgynevezett jó nyomot. Gyerekkoromtól rövid és dicsőséges életet akartam, mint Achilles, de Te neked sokkal szebb terved volt velem.

A nyáron megtanítottál, hogy ne magam edzzem testben-lélekben-elmében, s ne görnyedjek hétrét, csak Terád figyeljek egy kicsit, hisz' felülről jobban látni a végét. Nem akarok már acélrúd lenni, bár vissza-vissza esem, csak cső, minél vékonyabb fallal, s Feléd fordul eszem. Csak az irány a lényeg, a cső anyaga mindegy. A falvastagság és a hosszúság is mindegy. Összetörhet! - kiált a mérnök, elgörbülhet! - mondja a szerelő, nem bírja majd - véli a hivatásos gyűlölködő. De bírja, nem görbül és nem törik, s ha mégis, az se baj, a matériát, hosszt és erőt mind Te adatod legjobbjaiddal. Nekünk csak egy a dolgunk: a bel-felületre rakódó koszt pucolgassuk, azonnal, alaposan, kíméletlenül vakarjuk. Ne halasszuk! De van egy még fontosabb dolgunk is, hogy Rád forduljunk, pontosan, nem csak 99,999999 százalékosan. Ha pont beállunk, a másik pont adott, ahová kell, pontosan oda sugározzuk sugallatod.

Ha gyújtópont ez, vagy tölcsér a cső, a világ szemében nagyot teszünk, ha rövid, szűkül vagy törik, a világ okosai szemében elveszünk. Nem számít. Nem számít a hatás, a te kezedben van ez, a miénkben csak az irány. Mert végtelen jóságodban szabadságot adtál nekünk, teljes szabadságot adtál, hogy megválasszuk helyzetünk'. Helyzetünk, de nem helyünk, szerencsénk vagy anyagunk, ez a Te kezedben van, jobb után hiába loholunk. De nem csak jobb után, rosszabbat se akarjunk bután, az öncél aberrált, még ha alázat is az álca.

Hálát adok, mert elkészültem, s ha mennem kell, ha maradnom, megértem. Nem értem titkaid, s nem mindig értelek Téged, mégis köszönöm az iránytűséget. Végtelen könnyet, a Könyvet, társakat, Leghatalmasb Coriolis / mágneses erő.

December huszonnegyedike környékén rendszeresen zaklat a gondolat, hogy vajon hányan és hányan lehetnek szerte a Földön, akik nem tudják, mit jelent adni; nem a szoros értelemben vett mozdulatról van szó, hanem egy lelki tartalomról, magatartásról.

Bármi profanizálás nélkül elmondható, hogy az emberi viszonyrendszerek igen egyszerű folyamatokban működnek: adok és kapok. Érzelmet, gesztust, szavakat (ide tartoznak a tárgyak is, de ez most a legkevésbé fontos). Akkor érezzük jól magunkat, ha egy kimondatlan, íratlan egyensúly keletkezik: úgy érzem, hogy bármiféle kényszer, vagy erőltetettség nélkül kapok a körülöttem lévő emberektől, ebből pedig erőt merítek, hogy én is adhassak. Még egyszer mondom: érzelmeket, gesztusokat, szavakat. Az az ember sosem fog mosolyogni, akire a társai (családja, felesége, tanára) nem mosolyog. (Lazán ide kapcsolódik az, amit egyszer egy író mondott: „Minden embernek szüksége van arra, hogy más embereknek szüksége legyen rá.")

Úgy vettem észre, hogy napjainkban sokan torz mintákat követnek, ami az adok-kapok magatartást illeti. Nem tudom megérteni például azokat az embereket, akik csak kivenni akarnak ebből az egészből. A világból, a másik emberből. Akik csak azt a kérdést teszik fel: „Jó, de ÉN mit kapok?", és sohasem azt, hogy „Mit tudok adni/hozzátenni?" Ezek a kérdések tetszőleges élethelyzetben behelyettesíthetők: munkában, családban, bármilyen nexusban. Való igaz, hogy az individuum korát éljük, individuális karrierben gondolkodunk - a pályakezdők is általában azt a kérdést teszik fel, hogy „Mennyit kapok?". Hogy milyen munkáért, azt többnyire mindegy is. Kivenni akarunk a rendszerből, és felhalmozni. Lelki gyökerek híján az talán megtart.

Karácsonykor fontos ezen gondolkodni: mit jelent adni és kapni. Érzelmi szinten, és társadalmi szinten, mert ez a kettő a legfontosabb. A tárgyi része csak a ráadás.

Ebben kérlek, hogy segíts Uram.

A Kultúra és Vallásközi Párbeszéd Pápai Tanácsai által kiadott ideiglenes állásfoglalásban a pápai tanácsosok nem ítélték el kategorikusan az Új Korszak eszmeiségét. (Legalábbis nem annyira, amennyire a magamfajta bigott hívô várta volna.) Ehelyett hosszú tíz oldalakon keresztül méltatták azokat, akik bár nem értek (f)el a Jézuskinyilatkoztatta tökéletes hitre, lelki érzékenységük segítségével túljutottak a materializmus sekélységén. Rájöttek, hogy van élet az anyagon túl; az ember több mint molekulák véletlen összjátéka, avagy férfi és nő ösztöne.

Úgy képzelhetjük el ezt, mintha oszlopot kezdenénk építeni faragott, egyenként is mestermû kövekbôl. Alapja az emberi test és szellem, az Isten által alkotott romlatlan személy, amelynek különleges adottsága, hogy vágyódik a tér-idő kötöttségbôl Alkotója felé. Az oszlop egyre nô, egyenesen tör fel. A régi szilárdság már csak ábránd, visszaút nincs: a visszaépítés retardáltság, a nem előre maga a halál.

Mégis, valami csodálatos történik. Minél magasabbra nő az oszlop, minél mívesebbek kövei, minél jobban eggyé illeszkednek, annál jobban csökken a tömegük. Az égbe törő oszlop légiesedik. A legszebb levegőoszlopok csúcsát csodálatos oszlopfô koronázza, harmóniába olvadva másik levegôoszlopokkal. A mennyezetet, amit tartanak, csak homályosan sejtjük, de kell, hogy legyen, hiszen ez illeszti össze az oszlopfôket, ebben nyerik el végső értelmüket.

Ahogy nő az egyik, eleinte gyönyörűnek látszó oszlop, s már majdnem elérünk csúcsához, furcsa dolog történik: az építő spiritusz megromlik. Egyes oszlopok a kisebb hibáktól eltekintve egyenesek és függôlegesen maradnak, s eljutnak a mennyezetig. Ám a spiritiszták oszlopai hirtelen ferdén építik magukat tovább. Minél ferdébben és minél nagyobb igyekezettel, annál hamarabb dôlnek össze. A statikai tarthatatlanság jól látszik alulról és felülrôl: csak a magát torzulva építő oszlop nincs tudatában tettének.

A bálványimádás és az újpogányság, a New Age azok a tanok, amelyek elferdítik és összedöntik az oszlopot. A pápai dokumentum szerint valóban elôrelépést jelentenek a materializmusból, de ha az egészet figyelmesen elolvassuk, világosan elkülöníthetô a torzulás. Levegôoszlopunk tetejére végsô stabilitást adó lezárás helyett bandzsa oszlopfô kerül. Mindenben lakó kozmikus lehelet a szentháromságos Szentlélek helyett, személytelen kozmikus energia az értünk halt személyes Isten helyett, ősrobbanásos univerzális tudat az öröktôl fogva létezô, végső ok és cél Teremtő helyett. Végső soron Krisztus tagadása.

Az egyházatyák, a keresztények statikusai már százszor és ezerszer leírták-rajzolták-tanították, mi az állékony, s mi nem. Mégis, sokak szerint már csak néhány szép, régi, kiérdemesült oszlop tartja elérhetô magasságban már nem is létezô mennyországot. Pedig mi is odaépíthetjük a magunkét, bár a zárókövet csak az építô tudja beilleszteni. A Mindenhatónak úgy tetszett, hogy ne márványra, sôt még mészkôre se építse országát, hanem ránk, málladozó falaknak sem nevezhetô levegôlényekre, melyek fuvallattól semmivé lesznek, mégis az univerzumot tartják!

Nagy a küldetésünk: nemcsak szívvel, ésszel is kerüljük a világ sustorgását és a hamis próféták tanait! S legfôképp ne féljünk: az egyetlen valóban Szabad Kômûves kiigazította még a legbandzsább oszlopokat is. Egyszer, s mindenkorra.

Amikor a túlpartra értek, a gadaraiak vidékére, elébe jött két
megszállott. A sírokból jöttek ki, nagyon veszélyesek voltak, ezért
senki sem mert azon az úton járni. S azok íme, így kiáltottak: ,,Mi
közünk hozzád, Isten Fia? Azért jöttél ide, hogy idő előtt gyötörj
minket?'' Messze tőlük egy nagy disznócsorda legelészett. A démonok
kérlelték őt: ,,Ha kiűzöl minket, küldj a disznócsordába.'' Azt mondta
nekik: ,,Menjetek.'' Azok kimentek és belebújtak a disznókba. És íme,
lezúdult az egész konda, le a meredekről a tengerbe, és megfulladtak a
vízben. A kondások pedig elfutottak a városba, és hírül vittek
mindent, a megszállottakkal történteket is. És íme, az egész város
kijött Jézus elé. Amikor meglátták őt, kérlelték, hogy menjen máshová
a határukból.

Mt 8,28-34

Furcsa dolog démonoktól tanulni, most mégis ezt ajánlom! Annyiban ugyanis érdemes megfigyelni viselkedésüket, hogy ők tudnak valamit. Míg mi csak homályosan sejtjük, ők színről-színre ismerik Jézust. Tudják, hogy nincs mellébeszélés, ellenállás, szavára engedelmeskedniük kell. Nem vitatják. Jogaikra hivatkoznak, de milyen jogai vannak annak, aki a legfelsőbb angyali rend tagjaként fellázadt teremtője ellen? Így hát ehhez sem ragaszkodnak túlságosan. (És mi? Milyen jogai vannak annak, akit csak kicsit tett kisebbé az angyaloknál, saját képére formált, s mégis, minden egyes önkéntes bűnével az antikrisztus képére formálja magát?)

Tudják viszont, mi végső menedékük: kérnek! Kérnek ők, akik Isten náluk kevésbé bűnös teremtményeit aljasul gyötrik, a sátánt szolgálják, akiknek egyetlen vágya az ember hűtlenné tétele. Ráadásul - a kiskori énem és az állatvédők meghökkenésére - egy szerencsétlen disznócsordát szemelnek ki maguknak.

És mégis: hiába ártatlan a disznó, bűnös az ember, s maga a bűn a démon, Jézus még vele is könyörületes. Nem állítja sarokba gyerekeit, akármennyire is rászolgáltak. Mert gyerekei.
De miért kellett menniük valahova? Ez már csak spekuláció. Talán azért, mert ha meghal hordozójuk, ők is megszabadulnak. De hová? A pokolba feltehetően nem, hiszen ez mégis csak rosszabb helynek tűnik a malac-laknál. A mennyországba sem valószínű. Marad a tisztítótűz. Ez Jézus transzfer-kegyelmének valódi értelme.

S mi mégsem merünk kérni?

Világot teremtő Úr, hálát adok neked, hogy Jézus 2000 évvel ezelőtt jött el. Mert eljöhetett volna a világ végén is, avagy mily helyénvaló lett volna, ha a világ nagy kiáltással összedől a Golgota hegyén. Mert mi is tarthatja össze, ha kigyilkoltuk belőle a Teremtőt?

De Te végtelen bölcsességedben másképp rendelkeztél, hogy minden nap ujjongjunk. Mert minden nap szembesülünk a világ nyomorúságával, de abban a tudatban, hogy a Te keresztáldozatod végessé tette ezt. A megtestesülésed történelmi időkbe való helyezése pedig meghívott bennünket, áldott nemzedékeket, az áldozatodhoz való hozzájáruláshoz.

Így válhat a világ kínja szenvedéssé, s így lehetnek boldogok a szenvedők. Nem mazochizmus ez, hisz ó, hogy kerüljük a kínt, s hányszor-számtalanszor óvnak meg bennünket őrangyalaid. De ha úgy rendelkezel, bele kell nyugodnunk, másképp belerokkanunk.

Egyetlen Isten, azokért fohászkodom, akik csak a szenvedésig jutnak. Fogantatásukkor beléjük lehelt végtelen lelked szenvedéssé alakítja ugyan a kínt, melyet az állat is érez, de ide bezárulnak. Csupán emberektől, szerektől vagy pénztől várják a gyógyulást, pedig hogy megmondtad...

Nem figyeltek rád örömükben, életük teljében, s nyomorúságukban már nem tudják magukban felszítani a terádfigyelés hetedig érzékét. S ha a szenvedésben ember, szer és pénz immáron nem segít, örök lelkük összetörik a kíntól, hisz boldogságra teremtetett.

Ha az ember virraszt vagy böjtöl, beteg vagy haldoklik, átlátszóbbá válik. Ereje elhagyja, tervei semmivé foszlanak, már nem formálja, nem élvezi, csak elszenvedi a világot. De az átlátszóbbak jobban kell, hogy lássanak Téged, hisz saját vakító fényük alább hagy.

Kérlek Uram, vedd el még jobban szenvedőim és haldoklóim szabad akaratát, ha mégsem akarnak látni! Segíts nekik, hogy megnyithassák az eldugult csatornát, melyen mindig bőségesen áradó kegyelmed felszívódhat bennük. Oly nagyon szükségük van a te békédre, midőn testi ronccsá válva, bajoktól kínlódva, fájdalmaktól lassan szétesve, szobájuk és ágyuk börtönében szenvednek. Mutasd meg nekik kérlek, hogy csodálatos az ember, ámbár legyen rendes vegetatív működésétől is megfosztva. Örök lélek lakik benne, mely ujjong a Veled való találkozás örömén, békét adva végnek, szenvedésnek.

Ifjú koromban úgy éreztem, mindent meg tudok csinálni. Akkor még magamra voltam büszke, most már tudom, hogy a Te Szent Lelked nagyobb hővel fűti a fiatalokat. Aki néha szórakozik, de alapvetően hivatását keresi, vigyázz a Te erődre. Aki buliban lángol, az kiereszti a meleget.

Ahogy idősebb lettem, adtál nekem néha kudarcokat is. Egy nem sikerült nyelvvizsgát, egy bukott vizsgát az egyetemen, egy munkahelyi kudarcot. Apróságok ezek, hiszen ettől még jó tanuló voltam, sikeres. Mégis, már nem makulátlanul jó. Túléltem mindegyiket, de megtanultam, hogy az erőm és ügyességem nem végtelen. Még az én kicsi horizontomban is nagyon is látszanak a korlátai. Azt azonban még nem sejtettem, hogy mindez egy nagyobb, hosszabb tanításod része.

Az utóbbi években vett rajtam erőt az időszakos lelki szárazság. Nevezhetném depressziónak is, de nem nevezem, mert nincsenek szervi vagy lelki okai. Egyáltalán nincs oka, egyszer csak jön. Hihetetlen mélyre zuhanok, nincs kedvem dolgozni, senkivel találkozni, legszívesebben csak bámulnék ki az ablakon. Tevékeny alkatként ez borzasztóan zavar, ifjú koromban csak lázas, gyenge betegként jutottam ilyen állapotba.

Három okból is azt gondolom, Te küldöd reám ezeket az időszakokat. Az első, hogy kipróbálj. Én nem vagyok erős szent, hogy a te szenvedésed egy parányi morzsáját is tudnám hordozni, nem vagyok hős sem, hogy életemet, vagy akár kényelmem egy parányi morzsáját is fel tudnám ajánlani neked. Az aszkétaságom is nagyon korlátos, az érted fogadott böjtjeimben rendben megbukok. Végtelen jóságodban te mégis adsz nekem próbát, akkorát, amekkorát még el tudok viselni: ember maradok-e a lelki szárazságban. A második ok az, hogy nincs ok. A világ minden történésének végső oka csak Te vagy. Isten. Szuverén, önmagában létező, akitől minden keletkezett. Logikátlanul, szeretetből. A harmadik ok maga a Te személyes, felém irányuló mérhetetlen szereteted. Hiszen tudod, hogy ha nincs erőm, csak a te erőd tud mozgatni. Márpedig mozogni kell. Az is vigasztal, hogy szentjeidet is „kínoztad" a lelki szárazsággal. Keresztes Szent János gyönyörűen írt róla (bocsásd meg, hogy már annyiszor idéztem, de még mindig nem olvastam el!)

De hogy tudod rajtam keresztül is a Te akaratodat érvényesíteni, ha egyszer semmi erőm? Hiszen nincs már vágyam útra, csak a te utadra. Régen messze akartam jutni bármely látszólag jó úton. Később a te utadon akartam továbbjuttatni az emberiséget egy mérföldkővel. Hiszen azt ígérted, hogy hegyeket is elmozgathatunk. Mára kezdem megtanulni az első leckét. Próbálom hozzászoktatni magam a gondolathoz, hogy ne aggódjak, ha végig egy kövön ücsörgök, csak a te utadon legyen az egy útszéli kövecske!

Tegnapelőtt rengeteg erőm volt. Előtte kicsit beteg és gyenge voltam, meglepett az erőd, amit éreztem magamban. Egész nap tevékenykedtem, hasítottam a munkát, minden ügyem jól sikerült. Mégis, kétszer is agresszívvá váltam, erőd teljében azt hittem, erőm teljében vagyok. Ettől a gőg bűnébe estem. Erőd elhagyott, s tegnap már vánszorogni sem bírtam.

Köszönöm, hogy segítettél megfejteni a titkot! Most már tudom, miért szenvedek. Azt is tudom, nem az erő számít, hanem a lelkület. Kérlek, hogy amit eszemmel annyi idő után a Te kegyelmedből felértem, a szívembe is plántáljuk be együtt, hogy soha ki ne radírozhassa más gondolat, a csüggedtség érzése! Hálát adok neked, nagy Pszichológus, hogy annyit foglalkozol velem, s hogy 38 év után végre megértettem az első leckét. Dicsérlek Uram, szeretlek mindenek felett, s hálást adok Neked a látszólag rosszért, amit rám bocsátasz.

Mármint az állatoknak. Gyermekkoromban mindig megdöbbentem ezen: hogyan lehet, hogy korán elhalálozott kutyusunkkal sosem találkozom többet, még a mennyben sem, ahol minden szomorúságunkat feledjük. Pedig a kis keverék tacskó nagyon jó és hűséges volt. Konrad Lorenzet olvasva tovább fokozódott értetlenségem.

A 146. zsoltár körülbelül azt mondja, az állatok nem csak hiszik, de „tudják" is Istent: „Ő ad enni az állatoknak, a hozzá kiáltó hollófiókáknak." Miért nem lehet hát az állatoknak részük az örök életben? A Rómaiakhoz írt levél megadja a választ:

„Mert a teremtett világ sóvárogva várja, hogy Isten fiai megnyilvánuljanak.

Hiszen a teremtett világ hiábavalóságnak van alávetve, nem önként, hanem az által, aki alávetette a reménység ajándékozásával.

Mert a teremtett világ is felszabadul majd a romlottság szolgaságából Isten fiai dicsőségének szabadságára.
Tudjuk ugyanis, hogy minden teremtmény együtt sóhajtozik és vajúdik mindaddig."

A teremtett világ tehát a múlandóságnak van alávetve, nincs benne lélek, ha egy élőlény meghal, por és hamu lesz, semmi más. Szörnyű belegondolni ebbe, ha emberi szemmel nézzük. Az ember szemét folyamatosan a jövőre emeli, sorsát fürkészi. Az állat a jelenben él, számára más a valóság, az elmúlás gondolata egyszerűen nem foglalkoztatja. (Ez persze csak filozofikus szinten igaz, a gazellát nagyon is foglalkoztatja az elmúlás gondolata, amikor az oroszlán a bozótból ráveti magát.)

Az ember Isten képre teremtetett, azaz kiemeltetett a hiábavalóság vastörvénye alól. Reményt kapott a romlás, szolgaság alóli felszabadulásra, ez Isten fiainak dicsősége. Sóhajtozunk és vajúdunk mi is, hiszen a Teremtőt csak tükörben, homályosan láthatjuk, de ez a vajúdás gyümölcsöt is hoz. Ennek nem más a záloga, mint maga az Élet, Jézus Krisztus.

Ez a reménység tehát az emberiség megkülönböztető jegye az állatvilágban, nem az eszközhasználat, vagy az absztrakt gondolkodás képessége. A remény kegyelemmel váltható életre, ami mindenkire szüntelenül árad, csak le kell hívnunk.

Csodálatos Atyám! A Te hatalmad azért is csodatévő, mert nem értem. Nem értem, hogy miért adsz szenvedést, ha örömöt szánsz nekem és mindenkinek, de a belém plántált telelked által a legmélyebben érzem, hogy így a legjobb. Szívemmel érzem, eszemmel tudom, ha néha oda tudok figyelni Rád, könyvedben olvasom.

Pedig én még valószínűleg határozottnak számítok embertársaimhoz képest, mérlegelek, döntök, ritkán bánom meg. Őértük is könyörgök hát!

Mégsincs annyi erőm, hogy szenvedést kérjek, mint szentjeid közül annyian. Bizonytalan vagyok mindig, hogy jót teszek-e a te kifürkészhetetlen szemedben, vagányságom, lazaságom, vicceim vagy éppen túlzott bigottságom hol lépik át a határt. Mikor adom el a lelkem egy jó poénért vagy egy kis plusz dicsőségért, jövedelemért? Még azt sem tudom, jót teszek-e, vagy csak a pokolhoz vezető széles út köveit követem.

S annyiszor erőltetem az általam vélt jót, görcsös, hiábavaló, elkevélyítő emberi erőfeszítéssel. Naponta lépem át elveimet, másokat lesajnálva, vagy észre sem véve, lelkizve, de nem lélekből élve.
Emelkedett pillanataimban a vértanúságot is vállalom - álmaimban, miközben kényelmemet arasznyival sem csökkentem.

Mégis tudom, hogy az én totális bizonytalanságomból a Te csodatévő erőd által a legősibb bizonyosság lesz. Ne adj nekem nagyobb keresztet, mint amennyit gyöngén el tudok hordozni, de gyávaságomból szülessen a Te bátorságod, földi okoskodásomból a Te bölcsességed, restségemből a Te szent szorgalmad, véges önző begubózásomból végtelen, magamegalázó kiáradásod.

Áradj ki hát belém! Milyen jó, hogy végtelen a Te erőd, elmossa az elképzelhetlenül sok szennyet. Milyen jó, hogy végtelenül finom a Te figyelmed, és meghagyja és felerősíti az általunk tett véges jót.

Fordítsd át hát gyengeségeimet a te erőddé, de azt is add meg kérlek, hogy minél kevesebb átfordítanivalód legyen!

Rohanás a folyamatos „nincs időm" érzés. Futás a szülészetre, rohanvást-letevés az óvodában, majd indul a saját hajtás. Kíméletlen verseny a munka- és parkolóhelyekért, beosztásért, nyugdíj kiegészítésért. Rohanvást eltemettetés. Az M7-es és a „menekülőút hálózat" a rohanási iskola magasfoka, a szavakban elkövetett gyilkosságok száma az egeket ostromolja. A rohanás már nem egy-egy fontos cél elérését szolgáló kivételes kényszerstratégia, hanem életmód és -érzés. Jó ez valamire?

Nagyszerű mű a rohanásról Kundera Lassúsága, Michael Ende Momoja. Az élet szigorát még nem oly komolyan vevő olasz külvárosi közösségben öltönyös, szürke urak tűnnek fel. Az emberek idejével kereskednek. Léptük nyomán a kedélyes családi kifőzdéből gyorsétterem lesz, a kedves kókler idegenvezetőből médiasztár. Max Weber A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme c. könyvében leírja, hogyan lett a kényelmes középkori kereskedőből fáradtságot nem ismerő, puritán vállalkozó. Számunkra is itt kezd érdekesebbé válni a dolog világ botorsága felett való lamentálásnál: vállalkozónk már üdvösségét látja a hangyaszorgalmú munkálkodásban.

Válasszuk el a bróker rohanását a Szentek rohanásától. Az előbbi célja földi, az utóbbié mennyei.

A bróker rohan a pénz után. Jacuzzi, Jeep, villa és Hawaii lebeg a szeme előtt. A professzor rohan a publikációk és a tudományos címek után. A vérmesebbje Nobel díjra vágyik. A tehetségtelen ember álmaiban Rózsadomb, szolgahad, Kiskegyed főinterjú szerepel. Ez az önigazoló, görcsös törekvés valahol tiszteletre- de inkább sajnálatra méltó. Mindenesetre önző. Ez az ismérve. Elhomályosítja a Kegyelmes Urunk ígérte örök életet, talmi jószágokkal takarja el a végtelen szerelem forrását. Ezek fétissé válva csigalassúsággal odébb vándorolnak az Istent és minket összekötő egyenes vonalából, s mi szemünket rájuk függesztve utánuk ballagunk.

A Szent is rohan, de ő az üdvösség után. Nem a sajátja, hanem másoké után. Hajnalban kelő, évtizedekig napi 16-18 órát gyóntató szentek. A virrasztást böjttel kötik össze, vagy évtizedekig alig esznek. Ilyen Pio atya gyóntatása, Batthyány-Strattman László gyógyítása. E rohanásban már nem ők élnek többé, hanem Jézus él bennük.

De rohant e legfőbb Mesterünk? Jézus is rohant, három éve volt, hogy tanítson, gyógyítson, szervezze egyházát. Ugyanakkor meg is állt, elvonult, imádkozott. Mi is álljunk meg, a fétisek helyett nézzünk örök Doktorunkra. Megszűnik aggodalmunk, nem félünk már az infarktustól és a stressztől, kicsit lelassulunk, egy röpke fohász visszaadja erőnket a rohanáshoz. A böjt kiváló eszköz erre. Egytől óvakodjunk: nehogy letérjünk annak útjáról, Aki Van. Míg felé rohanunk teljes erőnkből, nem csalatkozunk.

Zárjunk el néhány kommunikációs csatornát. Megfulladunk az információban, de tudásunk elenyészik. Hagyjuk a szórólapokat, írjuk ki levélszekrényünkre, takarjuk le a tévét, hagyjuk otthon a mobilt. Isten nem színes hirdetésben vagy csatolt üzenetben szólít meg minket. Hagyjunk neki is kommunikációs csatornát. A csöndet.

Ma lehet a legtöbb rohanó. Brókeres e rohanás, bár igazán nem tudhatjuk, hiszen csak ez harsány és magamutogató. Óriásplakátokról, oldalas hirdetésekről mosolyog ránk. Stimuláló tablettát szed és squashol, hogy műmosolyát és műsikerét fenn tudja tartani. A szentek rohanása szerény, de serény. Ritkán vesszük észre saját rohanásunk közben, egy hiteles pappal találkozva, egy gyermek szemében, vagy egy ismeretlen egyetlen szavában.