Imasuli

December huszonnegyedike környékén rendszeresen zaklat a gondolat, hogy vajon hányan és hányan lehetnek szerte a Földön, akik nem tudják, mit jelent adni; nem a szoros értelemben vett mozdulatról van szó, hanem egy lelki tartalomról, magatartásról.

Bármi profanizálás nélkül elmondható, hogy az emberi viszonyrendszerek igen egyszerű folyamatokban működnek: adok és kapok. Érzelmet, gesztust, szavakat (ide tartoznak a tárgyak is, de ez most a legkevésbé fontos). Akkor érezzük jól magunkat, ha egy kimondatlan, íratlan egyensúly keletkezik: úgy érzem, hogy bármiféle kényszer, vagy erőltetettség nélkül kapok a körülöttem lévő emberektől, ebből pedig erőt merítek, hogy én is adhassak. Még egyszer mondom: érzelmeket, gesztusokat, szavakat. Az az ember sosem fog mosolyogni, akire a társai (családja, felesége, tanára) nem mosolyog. (Lazán ide kapcsolódik az, amit egyszer egy író mondott: „Minden embernek szüksége van arra, hogy más embereknek szüksége legyen rá.")

Úgy vettem észre, hogy napjainkban sokan torz mintákat követnek, ami az adok-kapok magatartást illeti. Nem tudom megérteni például azokat az embereket, akik csak kivenni akarnak ebből az egészből. A világból, a másik emberből. Akik csak azt a kérdést teszik fel: „Jó, de ÉN mit kapok?", és sohasem azt, hogy „Mit tudok adni/hozzátenni?" Ezek a kérdések tetszőleges élethelyzetben behelyettesíthetők: munkában, családban, bármilyen nexusban. Való igaz, hogy az individuum korát éljük, individuális karrierben gondolkodunk - a pályakezdők is általában azt a kérdést teszik fel, hogy „Mennyit kapok?". Hogy milyen munkáért, azt többnyire mindegy is. Kivenni akarunk a rendszerből, és felhalmozni. Lelki gyökerek híján az talán megtart.

Karácsonykor fontos ezen gondolkodni: mit jelent adni és kapni. Érzelmi szinten, és társadalmi szinten, mert ez a kettő a legfontosabb. A tárgyi része csak a ráadás.

Ebben kérlek, hogy segíts Uram.

A Kultúra és Vallásközi Párbeszéd Pápai Tanácsai által kiadott ideiglenes állásfoglalásban a pápai tanácsosok nem ítélték el kategorikusan az Új Korszak eszmeiségét. (Legalábbis nem annyira, amennyire a magamfajta bigott hívô várta volna.) Ehelyett hosszú tíz oldalakon keresztül méltatták azokat, akik bár nem értek (f)el a Jézuskinyilatkoztatta tökéletes hitre, lelki érzékenységük segítségével túljutottak a materializmus sekélységén. Rájöttek, hogy van élet az anyagon túl; az ember több mint molekulák véletlen összjátéka, avagy férfi és nő ösztöne.

Úgy képzelhetjük el ezt, mintha oszlopot kezdenénk építeni faragott, egyenként is mestermû kövekbôl. Alapja az emberi test és szellem, az Isten által alkotott romlatlan személy, amelynek különleges adottsága, hogy vágyódik a tér-idő kötöttségbôl Alkotója felé. Az oszlop egyre nô, egyenesen tör fel. A régi szilárdság már csak ábránd, visszaút nincs: a visszaépítés retardáltság, a nem előre maga a halál.

Mégis, valami csodálatos történik. Minél magasabbra nő az oszlop, minél mívesebbek kövei, minél jobban eggyé illeszkednek, annál jobban csökken a tömegük. Az égbe törő oszlop légiesedik. A legszebb levegőoszlopok csúcsát csodálatos oszlopfô koronázza, harmóniába olvadva másik levegôoszlopokkal. A mennyezetet, amit tartanak, csak homályosan sejtjük, de kell, hogy legyen, hiszen ez illeszti össze az oszlopfôket, ebben nyerik el végső értelmüket.

Ahogy nő az egyik, eleinte gyönyörűnek látszó oszlop, s már majdnem elérünk csúcsához, furcsa dolog történik: az építő spiritusz megromlik. Egyes oszlopok a kisebb hibáktól eltekintve egyenesek és függôlegesen maradnak, s eljutnak a mennyezetig. Ám a spiritiszták oszlopai hirtelen ferdén építik magukat tovább. Minél ferdébben és minél nagyobb igyekezettel, annál hamarabb dôlnek össze. A statikai tarthatatlanság jól látszik alulról és felülrôl: csak a magát torzulva építő oszlop nincs tudatában tettének.

A bálványimádás és az újpogányság, a New Age azok a tanok, amelyek elferdítik és összedöntik az oszlopot. A pápai dokumentum szerint valóban elôrelépést jelentenek a materializmusból, de ha az egészet figyelmesen elolvassuk, világosan elkülöníthetô a torzulás. Levegôoszlopunk tetejére végsô stabilitást adó lezárás helyett bandzsa oszlopfô kerül. Mindenben lakó kozmikus lehelet a szentháromságos Szentlélek helyett, személytelen kozmikus energia az értünk halt személyes Isten helyett, ősrobbanásos univerzális tudat az öröktôl fogva létezô, végső ok és cél Teremtő helyett. Végső soron Krisztus tagadása.

Az egyházatyák, a keresztények statikusai már százszor és ezerszer leírták-rajzolták-tanították, mi az állékony, s mi nem. Mégis, sokak szerint már csak néhány szép, régi, kiérdemesült oszlop tartja elérhetô magasságban már nem is létezô mennyországot. Pedig mi is odaépíthetjük a magunkét, bár a zárókövet csak az építô tudja beilleszteni. A Mindenhatónak úgy tetszett, hogy ne márványra, sôt még mészkôre se építse országát, hanem ránk, málladozó falaknak sem nevezhetô levegôlényekre, melyek fuvallattól semmivé lesznek, mégis az univerzumot tartják!

Nagy a küldetésünk: nemcsak szívvel, ésszel is kerüljük a világ sustorgását és a hamis próféták tanait! S legfôképp ne féljünk: az egyetlen valóban Szabad Kômûves kiigazította még a legbandzsább oszlopokat is. Egyszer, s mindenkorra.

Amikor a túlpartra értek, a gadaraiak vidékére, elébe jött két
megszállott. A sírokból jöttek ki, nagyon veszélyesek voltak, ezért
senki sem mert azon az úton járni. S azok íme, így kiáltottak: ,,Mi
közünk hozzád, Isten Fia? Azért jöttél ide, hogy idő előtt gyötörj
minket?'' Messze tőlük egy nagy disznócsorda legelészett. A démonok
kérlelték őt: ,,Ha kiűzöl minket, küldj a disznócsordába.'' Azt mondta
nekik: ,,Menjetek.'' Azok kimentek és belebújtak a disznókba. És íme,
lezúdult az egész konda, le a meredekről a tengerbe, és megfulladtak a
vízben. A kondások pedig elfutottak a városba, és hírül vittek
mindent, a megszállottakkal történteket is. És íme, az egész város
kijött Jézus elé. Amikor meglátták őt, kérlelték, hogy menjen máshová
a határukból.

Mt 8,28-34

Furcsa dolog démonoktól tanulni, most mégis ezt ajánlom! Annyiban ugyanis érdemes megfigyelni viselkedésüket, hogy ők tudnak valamit. Míg mi csak homályosan sejtjük, ők színről-színre ismerik Jézust. Tudják, hogy nincs mellébeszélés, ellenállás, szavára engedelmeskedniük kell. Nem vitatják. Jogaikra hivatkoznak, de milyen jogai vannak annak, aki a legfelsőbb angyali rend tagjaként fellázadt teremtője ellen? Így hát ehhez sem ragaszkodnak túlságosan. (És mi? Milyen jogai vannak annak, akit csak kicsit tett kisebbé az angyaloknál, saját képére formált, s mégis, minden egyes önkéntes bűnével az antikrisztus képére formálja magát?)

Tudják viszont, mi végső menedékük: kérnek! Kérnek ők, akik Isten náluk kevésbé bűnös teremtményeit aljasul gyötrik, a sátánt szolgálják, akiknek egyetlen vágya az ember hűtlenné tétele. Ráadásul - a kiskori énem és az állatvédők meghökkenésére - egy szerencsétlen disznócsordát szemelnek ki maguknak.

És mégis: hiába ártatlan a disznó, bűnös az ember, s maga a bűn a démon, Jézus még vele is könyörületes. Nem állítja sarokba gyerekeit, akármennyire is rászolgáltak. Mert gyerekei.
De miért kellett menniük valahova? Ez már csak spekuláció. Talán azért, mert ha meghal hordozójuk, ők is megszabadulnak. De hová? A pokolba feltehetően nem, hiszen ez mégis csak rosszabb helynek tűnik a malac-laknál. A mennyországba sem valószínű. Marad a tisztítótűz. Ez Jézus transzfer-kegyelmének valódi értelme.

S mi mégsem merünk kérni?

Világot teremtő Úr, hálát adok neked, hogy Jézus 2000 évvel ezelőtt jött el. Mert eljöhetett volna a világ végén is, avagy mily helyénvaló lett volna, ha a világ nagy kiáltással összedől a Golgota hegyén. Mert mi is tarthatja össze, ha kigyilkoltuk belőle a Teremtőt?

De Te végtelen bölcsességedben másképp rendelkeztél, hogy minden nap ujjongjunk. Mert minden nap szembesülünk a világ nyomorúságával, de abban a tudatban, hogy a Te keresztáldozatod végessé tette ezt. A megtestesülésed történelmi időkbe való helyezése pedig meghívott bennünket, áldott nemzedékeket, az áldozatodhoz való hozzájáruláshoz.

Így válhat a világ kínja szenvedéssé, s így lehetnek boldogok a szenvedők. Nem mazochizmus ez, hisz ó, hogy kerüljük a kínt, s hányszor-számtalanszor óvnak meg bennünket őrangyalaid. De ha úgy rendelkezel, bele kell nyugodnunk, másképp belerokkanunk.

Egyetlen Isten, azokért fohászkodom, akik csak a szenvedésig jutnak. Fogantatásukkor beléjük lehelt végtelen lelked szenvedéssé alakítja ugyan a kínt, melyet az állat is érez, de ide bezárulnak. Csupán emberektől, szerektől vagy pénztől várják a gyógyulást, pedig hogy megmondtad...

Nem figyeltek rád örömükben, életük teljében, s nyomorúságukban már nem tudják magukban felszítani a terádfigyelés hetedig érzékét. S ha a szenvedésben ember, szer és pénz immáron nem segít, örök lelkük összetörik a kíntól, hisz boldogságra teremtetett.

Ha az ember virraszt vagy böjtöl, beteg vagy haldoklik, átlátszóbbá válik. Ereje elhagyja, tervei semmivé foszlanak, már nem formálja, nem élvezi, csak elszenvedi a világot. De az átlátszóbbak jobban kell, hogy lássanak Téged, hisz saját vakító fényük alább hagy.

Kérlek Uram, vedd el még jobban szenvedőim és haldoklóim szabad akaratát, ha mégsem akarnak látni! Segíts nekik, hogy megnyithassák az eldugult csatornát, melyen mindig bőségesen áradó kegyelmed felszívódhat bennük. Oly nagyon szükségük van a te békédre, midőn testi ronccsá válva, bajoktól kínlódva, fájdalmaktól lassan szétesve, szobájuk és ágyuk börtönében szenvednek. Mutasd meg nekik kérlek, hogy csodálatos az ember, ámbár legyen rendes vegetatív működésétől is megfosztva. Örök lélek lakik benne, mely ujjong a Veled való találkozás örömén, békét adva végnek, szenvedésnek.

Ifjú koromban úgy éreztem, mindent meg tudok csinálni. Akkor még magamra voltam büszke, most már tudom, hogy a Te Szent Lelked nagyobb hővel fűti a fiatalokat. Aki néha szórakozik, de alapvetően hivatását keresi, vigyázz a Te erődre. Aki buliban lángol, az kiereszti a meleget.

Ahogy idősebb lettem, adtál nekem néha kudarcokat is. Egy nem sikerült nyelvvizsgát, egy bukott vizsgát az egyetemen, egy munkahelyi kudarcot. Apróságok ezek, hiszen ettől még jó tanuló voltam, sikeres. Mégis, már nem makulátlanul jó. Túléltem mindegyiket, de megtanultam, hogy az erőm és ügyességem nem végtelen. Még az én kicsi horizontomban is nagyon is látszanak a korlátai. Azt azonban még nem sejtettem, hogy mindez egy nagyobb, hosszabb tanításod része.

Az utóbbi években vett rajtam erőt az időszakos lelki szárazság. Nevezhetném depressziónak is, de nem nevezem, mert nincsenek szervi vagy lelki okai. Egyáltalán nincs oka, egyszer csak jön. Hihetetlen mélyre zuhanok, nincs kedvem dolgozni, senkivel találkozni, legszívesebben csak bámulnék ki az ablakon. Tevékeny alkatként ez borzasztóan zavar, ifjú koromban csak lázas, gyenge betegként jutottam ilyen állapotba.

Három okból is azt gondolom, Te küldöd reám ezeket az időszakokat. Az első, hogy kipróbálj. Én nem vagyok erős szent, hogy a te szenvedésed egy parányi morzsáját is tudnám hordozni, nem vagyok hős sem, hogy életemet, vagy akár kényelmem egy parányi morzsáját is fel tudnám ajánlani neked. Az aszkétaságom is nagyon korlátos, az érted fogadott böjtjeimben rendben megbukok. Végtelen jóságodban te mégis adsz nekem próbát, akkorát, amekkorát még el tudok viselni: ember maradok-e a lelki szárazságban. A második ok az, hogy nincs ok. A világ minden történésének végső oka csak Te vagy. Isten. Szuverén, önmagában létező, akitől minden keletkezett. Logikátlanul, szeretetből. A harmadik ok maga a Te személyes, felém irányuló mérhetetlen szereteted. Hiszen tudod, hogy ha nincs erőm, csak a te erőd tud mozgatni. Márpedig mozogni kell. Az is vigasztal, hogy szentjeidet is „kínoztad" a lelki szárazsággal. Keresztes Szent János gyönyörűen írt róla (bocsásd meg, hogy már annyiszor idéztem, de még mindig nem olvastam el!)

De hogy tudod rajtam keresztül is a Te akaratodat érvényesíteni, ha egyszer semmi erőm? Hiszen nincs már vágyam útra, csak a te utadra. Régen messze akartam jutni bármely látszólag jó úton. Később a te utadon akartam továbbjuttatni az emberiséget egy mérföldkővel. Hiszen azt ígérted, hogy hegyeket is elmozgathatunk. Mára kezdem megtanulni az első leckét. Próbálom hozzászoktatni magam a gondolathoz, hogy ne aggódjak, ha végig egy kövön ücsörgök, csak a te utadon legyen az egy útszéli kövecske!

Tegnapelőtt rengeteg erőm volt. Előtte kicsit beteg és gyenge voltam, meglepett az erőd, amit éreztem magamban. Egész nap tevékenykedtem, hasítottam a munkát, minden ügyem jól sikerült. Mégis, kétszer is agresszívvá váltam, erőd teljében azt hittem, erőm teljében vagyok. Ettől a gőg bűnébe estem. Erőd elhagyott, s tegnap már vánszorogni sem bírtam.

Köszönöm, hogy segítettél megfejteni a titkot! Most már tudom, miért szenvedek. Azt is tudom, nem az erő számít, hanem a lelkület. Kérlek, hogy amit eszemmel annyi idő után a Te kegyelmedből felértem, a szívembe is plántáljuk be együtt, hogy soha ki ne radírozhassa más gondolat, a csüggedtség érzése! Hálát adok neked, nagy Pszichológus, hogy annyit foglalkozol velem, s hogy 38 év után végre megértettem az első leckét. Dicsérlek Uram, szeretlek mindenek felett, s hálást adok Neked a látszólag rosszért, amit rám bocsátasz.

Mármint az állatoknak. Gyermekkoromban mindig megdöbbentem ezen: hogyan lehet, hogy korán elhalálozott kutyusunkkal sosem találkozom többet, még a mennyben sem, ahol minden szomorúságunkat feledjük. Pedig a kis keverék tacskó nagyon jó és hűséges volt. Konrad Lorenzet olvasva tovább fokozódott értetlenségem.

A 146. zsoltár körülbelül azt mondja, az állatok nem csak hiszik, de „tudják" is Istent: „Ő ad enni az állatoknak, a hozzá kiáltó hollófiókáknak." Miért nem lehet hát az állatoknak részük az örök életben? A Rómaiakhoz írt levél megadja a választ:

„Mert a teremtett világ sóvárogva várja, hogy Isten fiai megnyilvánuljanak.

Hiszen a teremtett világ hiábavalóságnak van alávetve, nem önként, hanem az által, aki alávetette a reménység ajándékozásával.

Mert a teremtett világ is felszabadul majd a romlottság szolgaságából Isten fiai dicsőségének szabadságára.
Tudjuk ugyanis, hogy minden teremtmény együtt sóhajtozik és vajúdik mindaddig."

A teremtett világ tehát a múlandóságnak van alávetve, nincs benne lélek, ha egy élőlény meghal, por és hamu lesz, semmi más. Szörnyű belegondolni ebbe, ha emberi szemmel nézzük. Az ember szemét folyamatosan a jövőre emeli, sorsát fürkészi. Az állat a jelenben él, számára más a valóság, az elmúlás gondolata egyszerűen nem foglalkoztatja. (Ez persze csak filozofikus szinten igaz, a gazellát nagyon is foglalkoztatja az elmúlás gondolata, amikor az oroszlán a bozótból ráveti magát.)

Az ember Isten képre teremtetett, azaz kiemeltetett a hiábavalóság vastörvénye alól. Reményt kapott a romlás, szolgaság alóli felszabadulásra, ez Isten fiainak dicsősége. Sóhajtozunk és vajúdunk mi is, hiszen a Teremtőt csak tükörben, homályosan láthatjuk, de ez a vajúdás gyümölcsöt is hoz. Ennek nem más a záloga, mint maga az Élet, Jézus Krisztus.

Ez a reménység tehát az emberiség megkülönböztető jegye az állatvilágban, nem az eszközhasználat, vagy az absztrakt gondolkodás képessége. A remény kegyelemmel váltható életre, ami mindenkire szüntelenül árad, csak le kell hívnunk.

Csodálatos Atyám! A Te hatalmad azért is csodatévő, mert nem értem. Nem értem, hogy miért adsz szenvedést, ha örömöt szánsz nekem és mindenkinek, de a belém plántált telelked által a legmélyebben érzem, hogy így a legjobb. Szívemmel érzem, eszemmel tudom, ha néha oda tudok figyelni Rád, könyvedben olvasom.

Pedig én még valószínűleg határozottnak számítok embertársaimhoz képest, mérlegelek, döntök, ritkán bánom meg. Őértük is könyörgök hát!

Mégsincs annyi erőm, hogy szenvedést kérjek, mint szentjeid közül annyian. Bizonytalan vagyok mindig, hogy jót teszek-e a te kifürkészhetetlen szemedben, vagányságom, lazaságom, vicceim vagy éppen túlzott bigottságom hol lépik át a határt. Mikor adom el a lelkem egy jó poénért vagy egy kis plusz dicsőségért, jövedelemért? Még azt sem tudom, jót teszek-e, vagy csak a pokolhoz vezető széles út köveit követem.

S annyiszor erőltetem az általam vélt jót, görcsös, hiábavaló, elkevélyítő emberi erőfeszítéssel. Naponta lépem át elveimet, másokat lesajnálva, vagy észre sem véve, lelkizve, de nem lélekből élve.
Emelkedett pillanataimban a vértanúságot is vállalom - álmaimban, miközben kényelmemet arasznyival sem csökkentem.

Mégis tudom, hogy az én totális bizonytalanságomból a Te csodatévő erőd által a legősibb bizonyosság lesz. Ne adj nekem nagyobb keresztet, mint amennyit gyöngén el tudok hordozni, de gyávaságomból szülessen a Te bátorságod, földi okoskodásomból a Te bölcsességed, restségemből a Te szent szorgalmad, véges önző begubózásomból végtelen, magamegalázó kiáradásod.

Áradj ki hát belém! Milyen jó, hogy végtelen a Te erőd, elmossa az elképzelhetlenül sok szennyet. Milyen jó, hogy végtelenül finom a Te figyelmed, és meghagyja és felerősíti az általunk tett véges jót.

Fordítsd át hát gyengeségeimet a te erőddé, de azt is add meg kérlek, hogy minél kevesebb átfordítanivalód legyen!

Rohanás a folyamatos „nincs időm" érzés. Futás a szülészetre, rohanvást-letevés az óvodában, majd indul a saját hajtás. Kíméletlen verseny a munka- és parkolóhelyekért, beosztásért, nyugdíj kiegészítésért. Rohanvást eltemettetés. Az M7-es és a „menekülőút hálózat" a rohanási iskola magasfoka, a szavakban elkövetett gyilkosságok száma az egeket ostromolja. A rohanás már nem egy-egy fontos cél elérését szolgáló kivételes kényszerstratégia, hanem életmód és -érzés. Jó ez valamire?

Nagyszerű mű a rohanásról Kundera Lassúsága, Michael Ende Momoja. Az élet szigorát még nem oly komolyan vevő olasz külvárosi közösségben öltönyös, szürke urak tűnnek fel. Az emberek idejével kereskednek. Léptük nyomán a kedélyes családi kifőzdéből gyorsétterem lesz, a kedves kókler idegenvezetőből médiasztár. Max Weber A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme c. könyvében leírja, hogyan lett a kényelmes középkori kereskedőből fáradtságot nem ismerő, puritán vállalkozó. Számunkra is itt kezd érdekesebbé válni a dolog világ botorsága felett való lamentálásnál: vállalkozónk már üdvösségét látja a hangyaszorgalmú munkálkodásban.

Válasszuk el a bróker rohanását a Szentek rohanásától. Az előbbi célja földi, az utóbbié mennyei.

A bróker rohan a pénz után. Jacuzzi, Jeep, villa és Hawaii lebeg a szeme előtt. A professzor rohan a publikációk és a tudományos címek után. A vérmesebbje Nobel díjra vágyik. A tehetségtelen ember álmaiban Rózsadomb, szolgahad, Kiskegyed főinterjú szerepel. Ez az önigazoló, görcsös törekvés valahol tiszteletre- de inkább sajnálatra méltó. Mindenesetre önző. Ez az ismérve. Elhomályosítja a Kegyelmes Urunk ígérte örök életet, talmi jószágokkal takarja el a végtelen szerelem forrását. Ezek fétissé válva csigalassúsággal odébb vándorolnak az Istent és minket összekötő egyenes vonalából, s mi szemünket rájuk függesztve utánuk ballagunk.

A Szent is rohan, de ő az üdvösség után. Nem a sajátja, hanem másoké után. Hajnalban kelő, évtizedekig napi 16-18 órát gyóntató szentek. A virrasztást böjttel kötik össze, vagy évtizedekig alig esznek. Ilyen Pio atya gyóntatása, Batthyány-Strattman László gyógyítása. E rohanásban már nem ők élnek többé, hanem Jézus él bennük.

De rohant e legfőbb Mesterünk? Jézus is rohant, három éve volt, hogy tanítson, gyógyítson, szervezze egyházát. Ugyanakkor meg is állt, elvonult, imádkozott. Mi is álljunk meg, a fétisek helyett nézzünk örök Doktorunkra. Megszűnik aggodalmunk, nem félünk már az infarktustól és a stressztől, kicsit lelassulunk, egy röpke fohász visszaadja erőnket a rohanáshoz. A böjt kiváló eszköz erre. Egytől óvakodjunk: nehogy letérjünk annak útjáról, Aki Van. Míg felé rohanunk teljes erőnkből, nem csalatkozunk.

Zárjunk el néhány kommunikációs csatornát. Megfulladunk az információban, de tudásunk elenyészik. Hagyjuk a szórólapokat, írjuk ki levélszekrényünkre, takarjuk le a tévét, hagyjuk otthon a mobilt. Isten nem színes hirdetésben vagy csatolt üzenetben szólít meg minket. Hagyjunk neki is kommunikációs csatornát. A csöndet.

Ma lehet a legtöbb rohanó. Brókeres e rohanás, bár igazán nem tudhatjuk, hiszen csak ez harsány és magamutogató. Óriásplakátokról, oldalas hirdetésekről mosolyog ránk. Stimuláló tablettát szed és squashol, hogy műmosolyát és műsikerét fenn tudja tartani. A szentek rohanása szerény, de serény. Ritkán vesszük észre saját rohanásunk közben, egy hiteles pappal találkozva, egy gyermek szemében, vagy egy ismeretlen egyetlen szavában.

Újból kiélveztem újdonsült lakhelyemet, a Balatonfelvidéket, hajnali sportolás címén. Gyönyörű volt az idő, de nem turistásan gyönyörű. Köd alul, tiszta ég felül. Először persze felül is köd, de minden madárhangból sejteni lehetett, hogy később turisztikailag is kitisztul az idő. Először a vöröslő napot lehetett meglátni.

A polgári esküvőnkön azt mondta az anyakönyvvezető, ne feledjük, a baljós felhők felett mindig tiszta az ég. Ez hívő közhely is, Isten állandó, szerető, és megnyerte a játszmát, hiába ólálkodik körülöttünk a sátán és saját silányságunk, a világgazdasági válság, munkanélküliség. Arra gondoltam, ha Isten személy, és nem amolyan mindenütt folyó anima, vagy kozmikus energia, akkor bizonyára nem is lakik sehol vagy mindenütt, hanem valahol. A szemünk előtt, mégis elérhetetlenül távol. Talán a Napban? Végül is mindegy. Ezt eddig is tudtam.

Magvas teologikus gondolataim között ácsorogva nézem a látványt és érdekes együttállásra leszek figyelmes. Két magas fa között pókháló, vezérszála meredeken felfelé mutat. Vicces. Ez lenne a törzsfejlődés? Legalul a biomassza, fű, bogáncs, bogarak. Alul én, bűnös ember, fölöttem a pók, a nem-tehet-róla-mégis-bűnös ragadozó. A biológia látható részei közül legfelül a fa, amely előbb született nálam, túlél engem, ha ki nem vágjuk, s biztosan kevesebbet árt életében más lényeknek, mint én. Élete előtt és után bennünket szolgál.

A kép betetőzéseként, elérhetetlen távolban, a már tiszta kék égen megláttam egy lökhajtásos gépet. A napkultusz hipotézisem után már nem merem felvetni, hogy az meg egy angyal. Mindenesetre engem mindig kerubraszeráfra emlékeztet, ahogy száguldozik Istenhez láthatólag közel, szabadon, el- és megérhetetlen sebességgel. És a cigányok? Valóban a fű/bogáncs és közöttem, felvilágosult fehér ember között helyezkednek el az ártatlansági ranglétrán, ahonnan már csak az Atya a tovább? Hát persze, hiszen minden – kissé izzadságszagú – antidiszkriminációs projekt és poliszi ellenére titkon és családon belül tíz magyarból kilenc meg van győződve róla, hogy a „roma származású, kisebbségi izé, … szóval azok!!!” többet lopnak, meg múltkor is az a gyilkosság a tévében, hogy a szemtelen kölkeikről az iskolában ne is beszéljünk, szerencsére hamar kimaradnak. De tényleg?

A felmérések a bűnözés szignifikánsan magasabb volta mellett más tényeket is bizonyítanak. Például szeretetet. Épebb anya-gyerek kapcsolatot, gyerekvállalási kedvet – ami túl botor leegyszerűsítéssel vezethető csak vissza az amúgy is egyre kevésbé vonzó családi pótlékra. A cigányokat kétségtelenül jobban vezetik az ösztöneik, mint az úgynevezett civilizált népeket, ennek jó és rossz oldalával együtt. Én a sok remek – bár kissé drága és nagyon kis hatású – projekt helyett a következő jelszót adnám ki: „Emberek! (Testvérek!!!) Mindenki barátkozzon össze egy cigány emberrel, családdal, s az eredményt mesélje el rokonainak, barátainak és üzletfeleinek!” Három év után fogok írni a cigány barátomnak.

Ez megint valami egyházi mazochizmus? Van értelme azon kívül, hogy megtagadjuk önmagunkat? Vagy talán Isten abban leli örömét, hogy szenvedést okoz nekünk? Ez valamiféle birkaszellem, amivel a katonaságnál szoktatják engedelmességre az embert? Nem, igen, nem, nem (szerintem).

Nézzük csak, mi történik valakivel, aki jót tesz nekünk. A jó és rossz szolgákról szóló példabeszédből kitűnik: bőséges jutalmat nyer. 1-10 minát kap kezelésre, de városokat kap jutalmul. A jótétemény (mina fialtatása 1,5-2 szeresére) és a jutalom aránya közgazdaságilag nonszensz. Nem véletlen: Isten a mi végtelenül szerető atyánk, nem közgazdász.

De mi van, ha rosszat teszek valakinek? A bűnöm rám hárul. Nem azért, mert Isten szigorú, hanem mert végtelenül igazságos és egyáltalán nem erőszakos. Tiszteletben tartja szabad akaratomat, amivel elválasztom magam tőle. Ez a bűn lényege: tudatosan visszautasítani Isten kegyelmét. Ezért óvakodtak oly furcsának tűnő módon a szentek a legkisebb bűntől is (Assisi Szent Ferenc esete a kosárral). Mi történik hát velem, ha bűnt követek el? A közgazdasági nonszensz itt fordítva működik: a mérhetetlen kegyelmet kapó ember (király főembere, aki nem tudja megfizetni irdatlan nagyságú tartozását), még elenyészően kicsi kegyelmet sem tud gyakorolni (verni kezdi a neki nevetséges összeggel tartozó társát). A büntetés, hogy eltaszítom magam Istentől, ideiglenesen vagy örökre, s ebből még a legrövidebb ideiglenesség is végtelenül fájó.

Ezért nem mérhető a tisztítótűzben eltöltött idő emberi léptékkel, ezért mondják a tisztítótüzet látomásban megtapasztaltak, hogy az ottani, legrövidebb ideig tartó szenvedés is nagyobb, minden földi szenvedésnél.

Azért nagyobb, mert színről színre látjuk Istent, s pontosan tudatában vagyunk, hogy nélkülözzük a legszeretőbb kedvest, saját botorságunk miatt. Ráadásul úgy, hogy a kedves számtalanszor és egyértelműen figyelmeztetett bennünket. Ráadásul úgy, hogy mindig megbocsátott, amikor tehette (amíg éltünk).

Ha az ideig tartó büntetés is ilyen fájdalmas, elképzelhető (bár igazából persze nem képzelhető) az örökké tartó büntetés végtelen fájdalma. Isten mindörökké tartó nélkülözése ez, s nem tűz vagy vasvillák.

Hát ezért vagyok rászorulva annak megbocsátására és közbenjárására, akivel rosszat tettem. Ezért nagyon fontos, hogy imádkozzunk azokért, akik üldöznek bennünket. Amúgy ez nem rossz „befektetés", hiszen közgazdasági nonszenszként jótéteményünket milliószorosan kapjuk vissza Istentől. És ebben a befektetésben jobban bízhatunk, mint bármely banki vagy állami garanciában.

Még a hitüket megélőket is letaglózza néha a lelki szárazság. Letargia ez, döntésképtelenség, csőlátás a rosszra, megoldhatatlannak tűnő, fölénk tornyosuló problémák. A szükség közepén vagyunk, s nem tudunk segítséget kérni, még imánk is sekély.

Hibásak vagyunk-e a lelki szárazság kialakulásában? Általában igen, de nem feltétlenül, mint az Jób és maga Krisztus példája is bizonyítja.

A Mi Urunk Fiát is legalább kétszer ellepte a lelki szárazság. Az olajfák hegyén, midőn legyőzte az önmegváltás kísértését, majd amikor agóniájában így kiáltott: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?" Az elsőről köztudott, hogy Jézus ha csak egy pillanatra is, de megingott, a másodikról azonban soha nem gondoljuk, hogy istentagadás volna. Helyesen, de furcsa módon. Hiszen Teremtőnk soha nem hagy el minket, mi Őt annál inkább. Jézus azonban nem hagyta el Atyját, sőt, az ágra szegezve már nem csak tanítása és tettei, de teljes léte, ezer sebe kiáltott hűségéről.

A Végső Úr talán ilyesmit válaszolhatott fiának: „Eltávolodtunk, de nem én hagytalak el téged. Te vállaltál közös sorsot az engem elhagyó emberekkel. Nem saját bűnöd, de minden bűn és az ősbűn miatt, amelyet magadra vettél. Te ne félj, csak rövid időre nélkülözzük egymást. Én attól el nem zárkózom, aki hozzám vágyik."

Lelki szárazság. A tünetek világosak, de mi az ok? Tanítónk szavai pontosak: ilyenkor a Szent Lélek Isten hagy alább bennünk. Ezt megelőzi vagy követi földi létfeltételeink sorvadása is. Éltetőnk nem csak harmadik személye, de a minket éltető fizikai dolgok által is gondoskodik rólunk. Lelki szárazság idején ezeket is nehezebben hasznosítjuk. Van étel, de nincs étvágy, a mozgás segíthetne, de lusták vagyunk rá, nőnek a betegség életesélyei.

S mi a teendő? Ima s kivárás. Felületesen nézve semmittevés, valójában állhatatosság. Élünk a jobb pillanatainkban lefektetett vonalak mentén, nem ilyenkor hozunk nagy döntéseket. Korábbi nagy döntéseinket nem másítjuk meg, mert a kísértés pillanatai ezek. Abban a biztos tudatban, hogy csak rövid ideig kell nélkülöznünk Szerető Rokonunkat. Mert bár a paradicsom óta nem látjuk Őt és szolgáit, miután a kerubokat őrnek állította, titkon őrangyalait is utánunk küldte, hogy vigyázzák minden lépésünket.

Életgyónást végeztem, Uram. Nem tartottam magam nagy megtérőnek, de egész „szép" kis lista jött össze. Felidéztem életem korszakait, s azokat a cselekedeteimet, amiket bűnnek gondolok.

De bűnök ezek? S a többi, biztos volt még. Nincs bennünk kis piros bűnjelző lámpa, s felvevő, ami mutatná a régi határátlépéseket. A lelkiismeret van, de nálam kezd néha lelkizéssé fajulni. Meg hát az önigazoló készségem is igen fejlett.

Máskor meg persze sikeresen elnyomom a lelkiismeretet. Korabeli érzéseimre visszagondolva például nem volt bűntudatom az első kapcsolatomnál, kisgyerekkori keményfejűségemre pedig anyukám hatására még büszke is voltam. Az egyetemen elhanyagoltam a közösséget, mivel katonaság alatt túl sok magából kivetkőzött embert láttam, s mélyen letört, hogy a gólyatábor ennek folytatása. A bűnök egy részére tehát nem tudom nyugodt szívvel azt mondani, hogy ma nem követném el, bár már bánom. Ez bűn?

A lelkigyakorlat során azt is végiggondoltam, milyen hatással vannak a rámrakódó bűnök. Úgy látom a régen elkövetett s többnyire már elmúlt bűnöket, mint természetem, mai életem béklyóit. Most tehát az egyetlen lehetséges, de annál tökéletesebb módon megszabadultam tőlük.

De miért volt szükség rájuk? A bűnbánat részeként a Te szándékodat is végig kellett gondolnom. Az pedig jó. Biztos, hogy nem azért engeded nekünk a bűnt, hogy az orrunkat dörgölhesd bele. Hisz melyik jól sikerült kisgyerek hallgat a magasztos apai intelemre, ahelyett, hogy saját kárán tanulna? Ez rendjén is van, hacsak a gyerek nyakát nem szegi.

Így hát, Nagy Pedagógus, - a nyakunkszegéstől őrangyaloddal védve - a leghatékonyabb módon tanítasz minket. Arra, amit nem hiszünk bűnnek, ahol nem ég a kis lámpánk. Igazán nem vagy tekintélyelvű!

Nekem nem jutottak látványos bűnök és megtérés, mint Szent Ágostonnak, vagy Ignácnak. Nem tudok annyira undorodni sem tőlük, így valószínűleg igencsak középszerű maradok, nem lelketlen, de amolyan lelkizős. Kérlek uram, a te kegyelmeddel segíts be végül egy kis középszerű helyre a Te országodba! S ha a bűneimen keresztül segítesz, hálát adok értük.

Én Uram, én Istenem!
Te saját hasonlatosságodra teremtettél, így bennem is megvan a Te végtelen jóságod.
Az első emberpár az én ősöm is volt, így bennem is megvan a bűn aljassága. Saját gyarlóságom, a sátán cselvetése nem hagy kikezdetlenül.

Most szárnyal a lelkem.
Kérlek, most hallgasd meg kéréseimet!
Adj eszet és józanságot, hogy olyat kérjek, ami a Te országod hozza közelebb, s nem az én földi javamat szolgálja!
Adj bátorságot és türelmet, hogy megharcoljam, amit kell, s elfogadjam, amit kell!
Hallgasd meg könyörgésemet; a Te utadat járjam, s ne az enyémet, a Tiéd legyen az enyém!
Hadd éljem meg azt a nevet, amit nekem adtál, hadd háláljam meg azt a jóságot, amit felém mutattál, amikor az idők kezdete előtt kigondoltad, mi lehet belőlem!

De volt és lesz, amikor kiszárad a lelkem.
Légy elnéző bűneimmel, ne figyelj, amikor számon kérlek!
Csukd le szemeid, amikor rest vagyok a jóra, csukd be füledet, amikor szeretteimet bántom!
Most figyelj rám Uram, s ne akkor, amikor letaglóz a lustaság, hatalmába kerít a torkosság, felfúj a kevélység, elvakít a tetszeni vágyás!

Add meg minden embernek, hogy úgy nézzen embertársára, mint Isten képére. Hogy ne a veszekedő, kapzsi, alávaló másikat lássa, hanem a családját szerető, önzetlenül segítő, jóságos másikat. Add, hogy jobban úgy nézzünk ki, mint Te, hogy eljöjjön a Te országod!

Hogyan lehetséges, hogy Jézus kínhalálig tartó Isten-hűségét és ellenség-szeretét, a halálát kísérő csodajeleket, s legfőképpen a feltámadását látva nem tértek meg üldözői? Ha már Isten-fiúságát nem ismerték fel, míg élt, hogy-hogy nem gondolkoztatta el őket a földrengés, a templom megrepedése és a szentek feltámadása? Hiszen a zsidók vallásos emberek voltak, tudniuk kellett, hogy ezeket az eseményeket csak a Teremtő tanúságtételeként értelmezhetik.

A válasz talán a bűn természetével magyarázható. A bűnben az igazi rossz nem annak egyszeri elkövetése, hanem az ahhoz való ragaszkodás, megátalkodottság, egyre mélyebbre süllyedés. Ezért oly nehéz kimondani azt az egy szót, amiért az irgalmas Atya minden vétkünket megbocsátja, ezért olyan nehéz bemenni a gyóntatófülkébe, s ezért nem helytálló az a felületes vád, hogy a katolikusok nyugodtan elkövethetnek bármilyen bűnt, csak gyorsan meg kell gyónniuk.

A bocsánatkérés már Ádámnak és Évának sem ment, pedig ők színről-színre látták Istent, s valószínűleg sejtették a kiűzetés szörnyű következményeit minden leszármazottjukra. Lehet, hogy ha egy szóval kérték volna, nem űzetnek ki. De miért is oly nehéz kimondani ezt a szót?

Azért, mert nem csak hangok megformálását jelenti, hanem a bűn teljes és töredelmes megbánását, az attól való elfordulás szilárd elhatározását. Ez az az elfordulás, ami nem megy az emberiségnek, s ami miatt a 2000 évvel a sátán legyőzése után is a bűn bugyraiban vergődünk.

A Jézus halálára való reagálás, illetve saját bűneikre való reflekció négy mintapéldája Péter, Júdás, Pilátus és Kajafás. Bár különböző mélységben, gyengeségből vagy gonoszságból mindnyájan elárulták Jézust. Pétert az teszi a szentek között az egyik legnagyobbá, hogy azonnal felismerte vétkét, örökre el tudott fordulni a gyengeségétől (Quo vadis Domine?), és bízott az atyai megbocsátásban. Júdás ugyanúgy azonnal felismerte bűne mélységét, tragédiája abban rejlik, hogy nem hitte el, az Atya és a Fiú szeretete nagyobb minden bűnnél. Pilátus Péterhez hasonlóan gyenge volt ahhoz, hogy a tudtára adott igazságot megvédje a rágalmazókkal szemben. Sorsáról keveset tudunk, de valószínűleg megbánta vétkét, s talán bocsánatot nyert.

Kajafásról a Golgota után szintén nem szól az írás, de a sírt őrző katonák lepénzeléséből és a tanítványok további üldözéséből tudjuk, hogy a főpapoknak ez a lecke sem volt elég. Nem tudták lehajtani a fejüket, és kimondani azt az egy szót, amitől meggyógyult volna lelkük. Írástudók és szemtanúk lévén lelkük mélyén tudniuk kellett az igazságot, de saját karrierjük és hatalmuk többet ért nekik ennél. Mivel pedig az igazság Krisztus, az élő Istennél tartották többre magukat. Ez pedig nem más, mint az ősbűn, ami ránk ragadt, s amitől csak Péterként tudunk megszabadulni.

A nagy emberek mind Isten küldöttei vagy a Sátán cimborái. Azokról az igazán nagy emberekről beszélek, akik néha magas pozícióban vannak, de ez a néha alig több a semminél. Talán Szent Istvánt, vagy Jeanne d'Arc-ot említhetjük tiszteletreméltó kivételekként.

A nagynak csak látszó emberekről

Kevés kanonizált szentet találhatunk a világi vezetők között, itt inkább azok a hatalomra éhes egyének vannak túlsúlyban, akiket egy pillanat alatt elfelejt a történelem. A hálás utókor számukra nem létezik, jöttek, láttak, de nem nyertek semmit. Legfeljebb egy hangzatos címet a névjegykártyán, aranyhintót (maira fordítva hivatali Audit vagy Silver Shadow Rolls Royce-ot), szolgahadat, ki nem érdemelt Nobel díjat, vagy számolhatatlan pénzt. Csupa semmit az örök élet szempontjából, rengeteg kapott, de kevés visszaadott tálentumot. Az is igaz, hogy földi életükben maximalizálták a sikert, s akik számára a számegyenes csak kb. 80 év, nem pedig a végtelen örökkévalóság, könnyen hagyják magukat megcsalatni e talmi csillogástól.

Az igazán nagy emberekről NEGATÍV

S kitől óv Jézus, aki a test mellett a lelket is el tudja pusztítani? Nem kétséges, a Sátántól magától, és szolgálóitól, akiket megtalálunk az angyalok között (bár őket megkülönböztetésként és Isten valódi szolgálói általi tiszteletből démonokként emlegetjük), de sajnos megtalálunk a világi nagyok között. Ez nem középkori ördög falra-festegetés, hanem nagyon is valós veszély, hiszen nehéz elképzelni, hogy a sátán, akit gyakran e-világ fejedelmeként emleget a Szentírás, ne tapadna az emberi bűnökhöz, gyengeségekhez, hívságokhoz. S míg Isten a legkisebbre figyel, az egyszerűben, békésben, kiegyensúlyozottban leli az örömét, addig a bukott főangyal a hatalmast csalja meg a kicsit eltaposva, végtelenig bonyolítja a dolgokat, elvéve az ember hitét, vitát szít és őrült rohanással, extrémizmussal bontja meg a világ rendjét, igazságát, szépségét. Elég talán Hitlert vagy Sztálint megemlíteni, de valószínűleg a „Napóleon = antikrisztus" irodalom is könyvtárnyi, persze ha nem Franciaországban keresgélünk.

Az igazán nagy emberekről POZITÍV

Az igazán nagy emberek nem akarnak nagyok lenni, csak szolgálni, küldetést teljesíteni. Visszatérve a tiszteletreméltó kivételekhez, nézzünk néhány példát, nagyok akartak-e lenni azok, akiket évezredek múltán is a legnagyobbak között tart számon hívő és hitetlen. Szent István kérdéses eset, de ha motivációját nézzük, valószínűleg inkább az ország megmentése vezérelte, mint egyéni ambíciói, emellett kíméletlen harcot kellett vívnia.

A többi példa már egyértelműbb: Jeanne d'Arc (19 évesen) a francia hadak fővezéreként, Orléans felszabadítójaként és Patay győzteseként, a király megkoronázójaként, barát és ellenség körében legmélyebben tisztelt és csodált emberként, „pályája csúcspontján" nem kért mást a királytól, mint hogy visszamehessen kis falujába szüleihez, s egyszerű leányként újra az állatokat őrizhesse (ezt sem kapta meg, kapott ellenben mindenkorra érvényes nemesi rangot, árulást, s máglyát). A sor folytatható.

Tanulság

Ne akarjunk nagynak látszani, s sajnáljuk, de szeressük az ilyen hibába eső embereket. A nagynak látszani akaró ember nagy hibát követ el.

Legyünk mélységesen óvatosak és irtózzunk a sátán szolgájául szegődött és az ő időleges hatalmából naggyá vált emberekkel. Imádkozzunk, hogy elkerüljük őket, s ha harcba keveredünk velük, kérjünk erőt és a Szentlélek kegyelmét. Legfőképpen imádkozzunk értük. Gyümölcseikről kétségtelenül megismerjük őket.

Ismerjük meg és tiszteljük az Istent szolgáló kis és nagy embereket, próbáljuk megérteni és legalább elemekben elsajátítani az Atyától eredő bölcsességüket.

S törekedjünk-e magunk a nagyságra? Semmiképpen. A kicsinyek közül Isten kifürkészhetetlen akarata szerint néha mégis nagyságra hív meg egyeseket, ilyenkor persze nem lehetünk habozó Jónások. Az érvényesülés érdekében - legyen az anyagi, tudományos, hatalmi vagy egyéb evilági - semmiképpen ne tegyünk hitelveinkhez képest kompromisszumokat, a legkisebb is Isten akarata ellen van és csak nagynak látszást eredményez. Minden hajunk szála számon van tartva, hogyan is feledkezhetne meg Isten arról, kicsinek vagy nagynak szánt minket?